Miért nézem újra a színházi előadásokat?

Miért lesz tele újra a nézőtér, amikor már sok ezerszer előadták ezt a darabot, és több verziója is elérhető online? Miért nézik meg egyes emberek ugyanabban a színházban újra és újra ugyanazt a darabot?

Bennem sokáig fel sem merült ez a kérdés. Tudtam, hogy a nagy klasszikusokat színházak százai is eljátszották már, és még mindig újra műsorra tűzik. Az viszont meglepett, amikor megtudtam, hogy egy új darab (Vajda Katalin: Anconai szerelmesek) több magyar színházban megy ugyanabban az évadban. Ugyanez derült ki a Csoportterápiáról, ami szintén új és magyar. Mindkettőből film is készült, mégis tele vannak a színházak, mert annyira igényli a közönség.

Tegyük ehhez hozzá, hogy sok nézőről tudom, hogy egy előadást többször is megnéz. Ugyanazt a darabot, ugyanabban a színházban, ugyanabban a rendezésben. Miért?

A színház az “itt és most” művészete. Minden előadás egyedi és megismételhetetlen. Miért és hogyan egyedi?

Az előadás “érik”. Minden alkalommal egy kicsit másképp játsszák a színészek. Nemrég megkérdeztem a premier előtt a rendezőt, Oberfrank Pált, hogy izgul-e. Azt válaszolta, hogy egyáltalán nem izgul, mert a darab néhány napja már teljesen a színészek kezében van, ő már nem tud hozzátenni semmit. Ő már “csak” néző.

A színházi előadás interaktív műfaj. A nézőnek aktív szerepe van abban, hogy milyen lesz az előadás. A művészek érzik, hallják, néha látják is a közönséget. A befogadó vissza is hat a játékra. A taps, a nevetés, a feszült csönd, a mocorgás, minden zaj befolyásolja azt, ami a színpadon történik. Ugye, általában nem is gondolunk arra nézőként, hogy magunk is az alkotó folyamat részesei vagyunk? 

Meg kell mondanom, hogy sokáig én is abban a csapdában voltam, hogy van külön alkotó művész és előadó művész, és ez a két kategória határozottan elkülönül. Most már tudom, hogy a színész is részese az alkotásnak. Sőt, a díszlet, a jelmezek, a zene, a világítás létrehozói is alkotók. Ugye, így van ez? 

Nem beszéltem még a közönségről mint befogadóról. Azt vettem észre magamon, hogy teljesen másképp nézem az előadást a második alkalommal, mint elsőre. Először leköt a cselekmény, a történet kibontakozása, a karakterek sorsa. Másodszorra ezeket már ismerem, és akkor a színészi játék, a karakterek megformálása jobban eljut hozzám. Na, és a harmadik? Akkor már arra is tudok figyelni, ami nem a színpad közepén történik. Sokszereplős darabokban a “mellékszereplők” akkor is ott vannak, akkor is hozzák a karaktert, amikor az előtérben pörögnek az események, és nekik éppen nincs szövegük. Nagyon érdekes ám őket is megfigyelni, de ez az első alkalommal nem megy.

Mostanában, boldog nyugdíjasként, van lehetőségem sokszor színházba menni, és ugyanazt a darabot többször is megnézni. Erre a “sorsra” jutott mostanában, például, az Anconai szerelmesek, a Csárdáskirálynő, A hatodik szék, a Lázas ifjúság, az Esőember, az IMAgináció, a Happy ending, a Csoportterápia, a Mágnás Miska, a Testbe zárt ima. Van néhány, amit szerettem volna újra megnézni, de eddig nem sikerült, ilyen Az apa, az Eldorádó, A három sárkány, a Teljes lényeddel. 

Őszintén mondom, hogy különleges élmény újra megnézni ugyanazt az előadást. Vagyis, az már nem ugyanaz az előadás, hanem másik, mert a színház egyszeri és megismételhetetlen, az “itt és most” művészete.

Kerékfy Pál

A képek forrása: Veszprémi Petőfi Színház