Nem ez az elvárt és “normális”? Gondolnánk, hogy de, pedig valójában nem. Ebben az évadban sok olyan színházi előadáson voltam, ahol alig vagy egyáltalán nem éreztem boldogságot nézőként. Félreértés ne essék, mindegyik esetben tudatos döntés volt, hogy nem szórakozni megyek, és mindegyik darab esetében utólag is örülök, hogy megnéztem, és sokat kaptam ezáltal.
Na, de most térjünk vissza a boldogságra és az élvezetre!
Több ilyen színdarabról is írhatnék, de itt azt hozom példának, amelyiket a napokban láttam harmadszor. Miért megyek el háromszor ugyanarra a darabra? Egyrészt azért, mert nagyszerűen szórakozom, jól érzem magam három órán keresztül – sőt már előtte is, amikor ráhangolódom és utána is, amikor felidézem magamban. Másrészt azért, mert másképp nézem, amikor már ismerem a történetet, és nem a végkifejlet miatti izgalom köt le.
Csak kibököm már, hogy miről van szó! Az Anconai szerelmesekről, aminek történetét az olasz csizma szárának közepe táján, a keleti oldalon, “Itália könyökén” lévő 110 ezres városba és 1970-be helyezi a szerző, Vajda Katalin.
Műfaji meghatározását tekintve zenés komédia, és ennek nagyon pontosan meg is felel. Sokat énekelnek benne a szereplők, akik mind jól énekelnek, amit operettekben és musicalekben is sokszor bizonyitottak már. A dalok egy része olaszul hangzik el, de a nyelv ismerete nélkül is tökéletesen meg lehet érezni a hangulatukat, ha másból nem, a színészi játékból. Segít az olasz hangulatban az is, hogy az egyik színész olasz anyanyelvű is. Ami a komédiát illeti, sok mókás jelenet van benne, a “kötelező” félreértések sem maradnak el, bőségesen van alkalmunk nevetni.
Szerelmesekről szól a cím, és valóban sok szerelmi szál van a darabban.
A történetet nem mesélem el, mert vannak benne váratlan események is, amiket nem akarok lelőni.
A darab első néhány percében majdnem mindenkiről megtudjuk, hogy mi hiányzik a boldogságához, pl.: elveszett szerelmes megtalálása, anyagi hasznot hozó házasság, a leánygyermeknek gazdag férj, több figyelem a szerelmétől, gyönyörű fiatal feleség. Annyit elárulok az izgalmasan alakuló történet végéről, hogy valamilyen módon mindenki boldog lesz a végén, de nem mindig a remélt módon, sőt többnyire másképp. Ez egy komédiában nem igazán meglepő, ugye?
Don Tomao dúsgazdag anconai polgár (Keresztes Gábor) egyik fontos célja lányát, Luciát (Taba Dorottya Lucia) úgy férjhez adni, hogy minél kevesebb hozományt kelljen adnia vele. A lány nem éppen így képzeli el az életét, de szófogadó gyermeke atyjának, egész addig, amíg első látásra bele nem szeret Luigiba, a szegény vándormuzsikusba (Keller Márton). A jó hír az, hogy ez az érzelem kölcsönös. Ugye, nem meglepő, hogy az apa hallani sem akar erről a házasságról, főleg azután, hogy a milliomos Lucrezio (Kádár Szabolcs János) hirtelen felbukkan. Ő azonban másra vágyik: szeretne meghalni, mert szerelme miatta lett öngyilkos. Giovanni, a sikertelen cukrász (Vaszkó Bence) Luciát szeretné feleségül, de kizárólag a hozomány miatt, amiből ristorantét nyitna. Hoppá, a lánynak már három leendő vőlegénye is van! Don Tomao is első látásra lesz szerelmes. Szerelme tárgya Viktória, la donna ungherese (Hirschl Laura), aki elveszett szerelmét megkeresni érkezett “olaszba”, és a valuta hiányában hazaiból élő hazánklánya megtestesítője. (Emlékezzünk, hogy voltak ezek a dolgok 1970-ben!) Ne feledkezzünk meg Giovanni rég nem látott nővéréről sem (Szederjesi Teodóra), akit szerelmi bánat hoz haza Rómából! Az anconai téren éli hangos és mozgalmas életét Agnese panziótulajdondos (Módri Györgyi) és Dorina (Haraszti Elvira), aki Don Tomao házvezetőnője és szerelmi partnere, mely szerepet korábban Agnese asszony töltötte be. A két nő jó kapcsolatát ez a közös szál nem árnyékolja be, így sok közös jelenetük van, és össze is tudnak fogni, amikor mások boldogságát kell egyengetni.
Most már mindenki igyekezzék néhány bonyodalmat elképzelni! Egyiket–másikat könnyen ki lehet találni a fentiekből, de nem lenne igazi komédia, ha ezzel teljes lenne a kép! Ahogy az elején írtam, valamilyen módon mindenki boldog lesz a végén, de nem mindig a remélt módon, sőt többnyire másképp. Többet nem mondok, meg kell nézni!
A színház vezetését és a rendezőt (Oberfrank Pál) csak dicsérni tudom a darabválasztás mellett a szereposztás miatt is, mert mindenkire kiválóan passzol az általa alakított karakter. Nem lehet nem észrevenni, hogy a színészek csodásan érzik magukat a színpadon, valóban élvezik a játékot. Ez, persze, nekünk is segít a felhőtlen szórakozásban, a mi reagálásunk, nevetésünk, tapsunk pedig visszahat a szereplőkre. Így alakul a szuper hangulat!
Egyik fiatal művésznővel Facebookon “beszélgetve” rákérdeztem, hogy valóban annyira élvezik-e ők is, ahogy én látom az első sorból. Ezt válaszolta: “igen, nagyon szeretjük ezt az előadást és élvezzük nagyon – én kijelenthetem, hogy amióta itt játszom, az “Anconai szerelmesek” az én személyes kedvencem … eddig”. Komoly megerősítés!
Nagyon érdekes a darab a szerepek szempontjából is. Nincs benne “mellékszerep” (“supporting actor/actress”). Mindenki szinte folyamatosan a színpadon van, sok szövege van, énekel, saját szóló vagy páros jelenetei vannak. A tapasztaltabb művészek és a fiatalok is kulcsszereplők a darabban, rengeteg lehetőségük van kibontakozni, és élnek is ezekkel. Biztos ez is fontos oka annak, hogy ennyire élvezik. Meg kellene ezt is kérdeznem!
Aki kedvet kapott, figyelje a következő hónapok műsorát! Szeptember végén volt a premier, és legutóbb március elsején ment. A hatalmas siker miatt arra számítok, hogy nem ért véget a darab élete.
Kerékfy Pál
A színpadi képek forrása a Veszprémi Petőfi Színház weblapja.
Akarattyai Hírmondó 