Másfél óra feszültség, pörgés, izgalom — mindezt arcjátékkal, hanggal, mozdulatokkal, egyedül a színpadon. A végére megértés és elengedés.
Topolcsányi Laurából a saját édesanyjának elvesztése váltotta ki ennek a monodrámának a megírását. Monodráma, de bármily furcsa, mozgalmas, izgalmas, csupa feszültség.
Egyszerűen nem tudott mást csinálni, máson dolgozni, meg kellett írnia!
“Egy másik darabon dolgoztam a Lélektől-Lélekig Fesztiválra, amikor váratlanul meghalt az édesanyám. Úgy éreztem, most nem tudok mással foglalkozni, erről kell írnom. Arról a felfoghatatlan tényről, hogy valaki egykor volt – sőt, mindig volt, mióta én élek –, és most nincs. (…)
Leültem arra a két négyzetméterre. Aztán le is feküdtem oda. Ráengedtem a szívemet a földre, amibe utolsókat dobbant a szíve, és rátapasztottam a fülemet a kőre, ahol anyám fejében utolsó táncukat járták a neuronok.
Mégse az én történetem ez. Mindannyiunké, akik veszítettünk már.”
A szerző szavait olvasva, úgy éreztem, hogy ezt az előadást nem szabad kihagynom. Ebben az is fontos szerepet játszott, hogy pár napja láttam a Happy Ending premierjét, ami egy másik nehéz téma kiváló előadása, és itt ugyanaz a rendező és a főszereplő.
Sajnos, a szüleink elvesztésének tragédiáját már sokan átéltük! Mindenki életében másképp történt meg ez, de mindannyiunkban örök nyomot hagyott a fájdalom.
Hogy élte meg ezt a szerző, és főleg, hogy éli át ezt a színművész a szemünk előtt a színpadon? Nem a nagyszínpadon, hanem a játékszínben leszünk, ahol intim közelségbe kerülünk a tragédiával.
A szerző ezt is mondja: “ez a darab nem a gyászról szól, mivel nagyon is élő és érző az a nő, akit 70-80 percben a színpadon látunk. Viszont talán alkalmas arra az előadás, hogy miatta bátrabban és nyíltabban merjünk beszéljünk a gyászról.”
Szerda este alkalmam volt az egyik próbát végignézni, ezért magáról az előadásról is van élményem, ha nem is pont ugyanaz, amit majd “élesben” lehet szerezni.
Másfél óra akciódús monodráma. Kicsit furcsán hangzik egy mondatban az akció és a monodráma, de itt igaz. Hanggal, arccal és mozgással felépített, feszültséggel teli akciókat láttam a színpadon. És tökéletesen igaz, amit fentebb a szerzőtől idéztem, nagyon is érző és élő embert láttam.
Ugyan, édesanyja halála indította el a szerzőt ezen az úton, mégsem a halálról és a gyászról szól, hanem a tisztázásról, megbékélésről és elengedésről. Ezekből a szavakból azt lehetne gondolni, hogy csupa pszichológia, de én egyáltalán nem azt éreztem – inkább lüktető életet.
Ha ezt az előadást kihagytam volna, az óriási veszteség lenne számomra. (Persze, nem is tudtam volna a veszteségről.) Lélekbe hatoló élmény, de nem a fájdalmas értelemben, bár van benne fájdalom is, de nem az uralja. Inkább a katarzis vagy a lelki megtisztulás írja le jobban.
Nem tudom visszaadni az élményt. Ezt át kell élni!
A monodráma ősbemutatója április 20-án (szombaton) 21 órakor lesz a Latinovits–Bujtor Játékszínben, Veszprémben, Tasnádi Csaba Jászai Mari-díjas rendező rendezésében és Nagyváradi Erzsébet Jászai Mari-díjas színművész előadásában látható.
Van még néhány jegy: https://petofiszinhaz.jegy.hu/program/imaginacio-159650/1119961
Az előadás után a nézőkkel és a közreműködőkkel közös feldolgozó beszélgetés lesz, Kellerné Egresi Zsuzsanna igazgatóhelyettes–kreatív menedzser, mentálhigiénés szakember vezetésével és Kardos Klára szakpszichológus közreműködésével. Ott leszek én is.
Kerékfy Pál
Akarattyai Hírmondó 