A fiú – egy elveszett, a helyét nem találó tinédzsert látunk a színpadon Simon András alakításában. Rám elementáris hatással van a játéka minden egyes alkalommal, amikor megnézem a francia Florian Zeller családtrilógiájának harmadik darabját.
Számomra mindig különleges színházi élmény, amikor el tudom felejteni a színészt, és helyette teljes mértékben az általa megformált karaktert látom. És ebben az előadásban pontosan ez történik: nem a színészt, hanem az elviselhetetlen helyzetbe került fiút látom a színpadon. Meg fogom nézni ötödször is!
Nagyon érdekel, hogy hogyan dolgozza fel egy színművész az ilyen helyzetet, hogyan értelmezi a karaktert, és hogyan tud kellő távolságot tartani tőle, hogy saját maga ne sérüljön. Áprilisban, közvetlenül a premier előtt beszélgettem Simon Andrással:
Miért akar Nikolas az anyja helyett az apjánál lakni?
Menekül. Nem tudhatja biztosan, hogy nála jobb lesz, de egy olyan helyzetbe kerül, hogy sehol sem találja a helyét a világban.
Amikor azt a döntést meghozza, hogy megkérdezi az apukáját, hogy ott lakhat-e nála, akkor még bízik abban, hogy van kiút, és rendbe tud jönni. Abban bízik, hogy talán ott jobb helye lesz.
Az nem merül föl benne, hogy most bekerül egy új családba? Vagy éppen az a célja?
Szerintem van benne kíváncsiság és vágy, hogy a kisöccsével is megismerkedjen.
Tényleg szeretettel gondol a testvérére, hiába csak féltestvére. Sofiával szemben vannak fenntartásai, ezt jelzi is a darabban többször. Ez természetes, mivel ő vette el tőle az apukáját, legalábbis ő ezt érzi.
Az apukájával nagyon vágyik az egészséges apa-fiú kapcsolatra. Nagyon szeretne rá felnézni, nagyon szeretne valós kapcsolatot vele, de ez nem tud soha létrejönni.
Az apukájával korábban sem volt nagyon jó a kapcsolata, vagy a válás után romlott el?
Amikor együtt volt a család, akkor voltak nagyon szép, boldog családi pillanatok, és nagyon jó élmények; valószínűleg nyaralni is mentek együtt.
De már akkor is felütötte a fejét, ami a darabban Nikolas-nak a problémát okozza, hogy nem figyelnek rá, és hogy nem tud igazán gyerek lenni, hanem egy felnőtt státuszba ragad. Ő egészen addig nem lehet rosszul, amíg az anyukája és az apukája nincs jól. Emiatt nem tud kifejlődni a személyisége sem, és a tinédzserkor ebből a szempontból egy nagyon kritikus kor.
Ő lázadni sem akar, nem akar bulizni, nem akar az osztálytársakkal kapcsolatban lenni.
Tehát megpróbál jó gyerek lenni?
Igen, azt beszéltük meg Lacival (Józan Lászlóval, a rendezővel), hogy valószínűleg volt neki több kísérlete is arra, hogy megfeleljen. Valószínűleg volt egy időszak, amikor kitűnő tanuló volt; volt időszak, amikor lettek barátai, hazavitte őket, megmutatta, hogy vannak barátai. De semmi sem használ, és a végén már csak barangol a városban. Nem tudja, hogy mit csináljon magával, nem jár be az iskolába sem.
Ő egy nagyon intelligens srác, aki mindent megtett azért, hogy megfeleljen, de az nem jó, ha a gyerek azt érzi, hogy folyamatosan meg kell felelnie ahhoz, hogy figyeljenek rá.
Milyen jellegű segítséget adott a klinikai szakpszichológus ebben a folyamatban?
Nagyon-nagyon sokat segített megértenem, hogy hogyan működik egy ilyen tinédzser. Nyilván a saját életünkből is kell táplálkoznunk, de hála Istennek, egyikünk sem jutott arra a sorsra, hogy végül elvegye az életét, és ő ilyen szörnyű helyzetbe került gyerekekkel is foglalkozik.
Nagyon sokat segített abban, hogy én magamban meg tudjam találni azt, amitől ez a karakter valós tud lenni. Utána még magamban és Lacival együtt kellett kitalálnunk, hogy ez hogyan lesz jó színpadon. Ugyanis, az ilyen gyerekek nagyon-nagyon le vannak szedálva, elvesztik az időtérérzéküket, nincsen életképük, nincs semmi energia bennük. Ha nincs energia, az a színpadon nem lesz igazán izgalmas. Ezért azt kellett megtalálni, hogy hogyan lesz ez a karakter energikus, hogyan mutat jól, és marad valós is egyszerre.
A szakpszichológus még azzal segített sokat – és ezt meg fogom jegyezni életem végéig –, hogy minden érzelem a dühből fakad, és hogy ez a düh nem az agresszió, vagy méreg, amire sok ember gondol, hanem egy olyan energia, ami miatt meg akarjuk mutatni magunkat a világnak. A legtöbb ember egy buborékban tartja ezt, és amikor kiengedi, akkor őrjöng. Az a lényeg, hogy van egy egészséges buborék körülöttünk, amiben azt mutatjuk, hogy én itt vagyok. Akinek kicsit nagyobb, arra szoktunk mondani, hogy nagy az arca.
Nikolas-nak ez a buborék nagyon kicsi, vagy szinte nincs is, és ezért van folyamatos feszültség, szorongás benne. Viszont amikor ezt kiengedi, akkor jön a másik véglet: végletesen őrjöng, ordít, szétveri a lakást. A két állapot között ugrál, és nem tud létrejönni az egészséges szint nála. Ebben például nagyon sokat segített a pszichológus.
És olyan segítség nem kellett tőle, hogy ne élje magát túlságosan bele ebbe a szerepbe?
Nem emiatt mentünk hozzá, és ilyesmiről szó se volt.
Arra nekem kell figyelnem, hogy megőrizzem a saját mentális és fizikai épségemet. Ez egy nagyon jó gyakorlat arra, hogy le tudjam választani magamról a karaktert. Érzem magamon, hogy megvisel, főleg most a főpróbahéten, de ezáltal tudok fejlődni.
Olvassuk el figyelmesen, hogy mit mond a színművész Nicolas-ról! Sok családban lehet fellelni ennek a helyzetnek csíráit, amikor az elfoglalt szülők nem tudnak elegendő figyelmet fordítani a tizenéves gyerekükre, aki mindenfélével próbálkozik, hogy figyelmet és szeretetet kapjon.
Szülők! Legyen ez az előadás, legyen Simon András Nicolas-ja élő felkiáltójel, hogy vegyük észre a jeleket, szakítsuk meg a folyamatot, mielőtt végleg elveszítjük a gyerekünket!
A kortárs családi dráma négy hónap szünet után tér vissza 20. előadással a Veszprémi Petőfi Színház nagyszínpadára.
Nekem már megvan a jegyem! Ki csatlakozik?
Kerékfy Pál
Szereposztás és jegyek: A fiú
Színpadi fotók: Veszprémi Petőfi Színház
Szerzői jogok: CC BY-NC-ND licenc
Discover more from Akarattyai Hírmondó
Subscribe to get the latest posts sent to your email.






