Az eredet nyomában

Interjú Mihályi Gábor koreográfus-rendezővel

Mihályi Gábor tíz éve vezeti a Magyar Állami Népi Együttest, amely idén ünnepli megalapításának 75. évfordulóját. Beszélgetésünk – amelyben sok más mellett szó esik arról is, hogy mitől egyedülálló a Kárpát-medence néptánckultúrája – további apropója, hogy a Kossuth- és Harangozó Gyula-díjas koreográfus és rendező, érdemes és kiváló művész, az MMA rendes tagja októberben ünnepelte születésnapját.

A néptánc ma ismert, szabályozott formái túlnyomórészt az újkorban alakultak ki. Van ennek valami köze a társadalom modernizálódásához, vagy ez egy organikus fejlődés eredménye?

Vélhetően valamiféle társadalmi változás is közrejátszott. Amit a tánctörténészek szabályozott táncnak neveznek, az ókorban bukkant fel először. Az antik görög vázákon is látunk összekapaszkodva táncoló férfiakat és nőket. A körben és egyéb alakzatokban táncolás a legősibb forma. Később, a reneszánsz környékén felbomlott a lánc, és előtérbe került az individuum. A férfi és a nő együtt táncolt, de még nem érintették meg egymást. Azután eljött a pillanat, amikor már egymást megfogva táncoltak. Sokszor mondják, hogy a tánc a szakralitás mellett a szerelem kifejezője volt a régi időkben. Ma is így van ez.

Mit tudunk arról, hogy miként őrizte meg a Kárpát-medence néptánckultúrája az európai tánctörténet különböző korszakainak emlékeit?

Sebő Ferenc azt mondta, hogy amennyiben Európa kíváncsi a tánc történetére, akkor jöjjön el ide, a Kárpát-medencébe. A Nyugat-Európában divatok által alakított táncok ugyanis begyűrűztek ide, de míg ott visszaszorultak, vagy teljesen el is tűntek, a Kárpát-medencében megmaradtak az itteniek mellett, akár még a legkisebb falvakban is. Ez azt jelenti, hogy kétezer év európai tánctörténete van jelen. Hogy konkrét példát mondjak, Erdélytől a mai Magyarország területén át egészen a Felvidékig ma is léteznek a történelem előtti időkben gyökerező női körtáncok, Gyimesben ott a „héjsza” nevű lánctánc, sőt, Erdélyben jelen vannak a kora barokk kori európai királyi udvarokból származó vonulós páros táncok is. Brueghel rézkarcain a flamand parasztok ugyanabban a mozdulatban láthatóak, mint az erdélyiek. A romantika beköszöntével, a reformkorban jelent meg új stílusként a verbunkos és a csárdás a maguk sajátos zeneiségével.

Elképzelhetőnek tartja, hogy a jövőben új közösségek saját, önálló táncnyelvet hoznak létre, ahogyan egykor a néptáncok is kialakultak?

Ha a régi néptáncot tekintjük mintaként, akkor önálló, saját belső törvényekkel rendelkező közösségeket kell feltételeznünk. Úgy vélem tehát, hogy az alkalmi csoportosulások nem alkalmasak arra, hogy ilyen kultúrát hozzanak létre. Persze, ha a világunk nemcsak a széthullás felé halad, hanem létrejönnek olyan kisebb közösségek, amelyek az együtt gondolkodásban látják meg a boldogulásukat, akkor miért ne alakulhatnának ki új táncok? Ezek a közösségek létrehozhatnak valami olyat, ami csak rájuk jellemző. Ha ez megtörténik, a jó példa terjed, sőt talán divattá is válik. Ez utópia, de ha megvalósul, visszatérhetünk egy boldogabb állapotba.

Úgy fogalmazott az egyik interjújában, hogy nagyon fontos a családja, de az igazi élete mégiscsak a tánc. Ez azt jelenti, hogy minden Önt érő élményt a tánc koordinátarendszerében értelmez?

Többé-kevésbé igen. Mielőtt még azt gondolnák, hogy nem szeretem a családomat, leszögezem, hogy az unokáim, a gyerekeim a szemem fényei. Ugyanakkor biztos, hogy rendkívül meghatározó az a munka, amit végzek. Most egy kicsit félve mondtam ki a „munka” szót; hál’ Istennek négy évtizede dolgozom a Magyar Állami Népi Együttesnél, de még egyszer sem éreztem, hogy nehéz lenne felkelnem amiatt, hogy be kell oda mennem. De a kérdésre válaszolva: előbb-utóbb valóban mindent ezen a szűrőn keresztül lát az ember. Mégsem ihletforrás után kutatva olvasok el egy könyvet, nézek meg egy filmet, vagy megyek be egy kiállításra, hanem mert érdekel a tartalma. Az élményből azután vagy lesz valami, vagy nem. Azt szoktam mondani, hogy az embernek vannak olyan tudásai, amelyeknek a létezésével talán nincs is tisztában. Aztán hirtelen, mint valami búvópatak, felszínre jön egy emlék, egy jelentésmorzsa, amelyből tánc lesz. Akár egy szerelmes kézfogásból vagy éppen egy mátrai kirándulásból is lehet, amilyenen pont most, a hétvégén voltam a családommal.

Azt nyilatkozta egyszer, hogy ma már nem lehet úgy írni, ahogyan Petőfi írt. Kifejtené bővebben, hogy mire gondolt?

Ha pontosan akarok válaszolni a kérdésre, akkor azt kell mondanom, hogy természetesen lehet úgy írni, ahogy Petőfi és Arany írt, csak nem érdemes. Lehet magyar operát komponálni Erkel Ferenc módjára, de valószínűtlen, hogy erre hajlandóak lennének a mai zeneszerzők. Lehet festeni Munkácsy vagy Csontváry Kosztka Tivadar stílusában is, de a festőművészek szerintem nem szeretnének. A tánc kontextusában is mondom, hogy nem révedhetünk a letűnt korokba, hiszen nem biztos, hogy azok művészete jelen világunkra adekvát választ ad. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Shakespeare, Van Gogh vagy Sztravinszkij művei avíttak, porosak. Viszont változik a világ, a művészetnek pedig azt az eszköztárat kell megtalálnia, amellyel az adott korra adhat releváns választ. Ha a költészet területére térünk át, jó példa Lackfi János A nőci, ha negyven című költeménye, amelyet szellemesnek tartok. Nemrég olvastam fel ajándékként a lányomnak.

A Szarvaséneket megnézve az embernek eszébe juthat Sztravinszkij Tavaszi áldozat című balettje a maga újszerűségével, elementáris erejével. Tényleg van hasonlóság?

Valószínűleg mindkét történet az ősi múltban gyökerezik. A Tavaszi áldozat egy szláv tavaszköszöntő rituálé, a Szarvasének pedig egy karácsonyi román kolinda a szarvassá változott fiúkról. Mindkét mitikus történetet valószínűleg ugyanaz az emberi észjárás hozta létre, egymástól teljesen függetlenül. Sok minden egyéb kapcsán tapasztalhattuk, hogy a létezés, a gondolkodás egy irányba viszi a kisebb-nagyobb embercsoportokat, közösségeket. Ami a kapcsolódási pontot illeti: valóban szeretem Sztravinszkij zenéjét. A Tavaszi áldozatnak több feldolgozását is láttam. A kedvencem talán az egyik legnagyobb kortárs koreográfusnő, Pina Bausch elképesztően nagy hatású előadása. Utóbbi plasztikusan igazolja azt, hogy a tánc inkább vers, mint novella. A tánc szimbolikus, metaforikus kifejezésmódot használ. Azt hiszem, a Szarvasénekbe én is líraian próbálom belefogalmazni az átváltozások, például a felnőtté válás drámai pillanatát.

A Magyar Állami Népi Együttes vezetőjeként, rendezőként, koreográfusként Ön szívesen nyúl ihletforrásként Bartók Béla és Kodály Zoltán alkotásaihoz. Ennyire jelen- és jövőállónak tartja az ő életművüket?

Igen. Ha nem lennénk képesek felismerni a géniuszt a tucat közül, nagy bajban lenne az egyetemes és a magyar kultúra. Ezek a zsenik gondoskodtak arról, hogy megkerülhetetlenek, műveltségünk szerves részei legyenek. Rajtuk kívül ott van például Weiner Leó, tehát nem mondom, hogy csak Bartók és Kodály létezik. Tény, ez a két ember a semmiből talált rá arra a kultúrára, amely ma is éltet bennünket. Természetes volt számomra, hogy az Erkel Színházban látható, a Magyar Állami Népi Együttes 75. születésnapja előtt tisztelgő, október 28-án bemutatott, Földtől az égig című gálaműsorunkban megszólaljon Bartók zenéje. Viszont soha nem vállalkoznék arra, hogy a Csodálatos mandarint megkoreografáljam, mivel a témája, a zenéje távol áll a hagyományos kultúrától.

Míg sokan a kulturális élet válságtüneteiről beszélnek, Ön optimistán szokott nyilatkozni a saját művészeti területéről. Minek köszönhető ez a derűlátás?

Ebben nyilván közrejátszik az, hogy rendkívül optimista ember vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell újra és újra válságokon átküzdeni magamat és a társulatomat. Az egyéni látásmódom mellett ott van a rengeteg pozitív visszaigazolás is. Mindenhol zsúfolt nézőtér előtt táncolunk, legyen szó Magyarországról, Európáról, vagy éppen Kínáról, ahol már háromszor jártunk, jövőre pedig két turnét is csinálunk ott. Tény az is, hogy az elmúlt évtizedek kulturális kormányzatai – ha nem is ugyanazzal a lendülettel és szívvel, de – támogatták a hagyományos kultúra továbbvivőit, legyenek azok akár professzionális, akár öntevékeny alkotók, együttesek.

Ugyanakkor el kell ismerni azt, hogy a kortárs, független tánc nem kapta meg a megfelelő támogatást, így megértem, ha e terület képviselői pesszimistább hangot ütnek meg. Magam is látom, hogy az olcsó, a populáris, a közhelyes hihetetlenül nagy népszerűségnek örvend, valósággal tarol a falunapokon és más rendezvényeken. De ettől sem vagyok kétségbeesve, mert annak idején temették a könyvet, a színházat, a mozit, mégis megvan mindegyik. Tudtommal a koncertlátogatók száma sem csökkent. Bízom abban is, hogy az ország sikeres lesz az elkövetkező években, így lesz miből áldoznia a kultúrára.

A művészet gyakran előbb érzékeli a civilizációs veszélyeket, mint a politika vagy a tudomány. Ha a világ politikai, gazdasági és kulturális vezetőit ültethetné be egy előadás nézőterére, milyen történetet mesélne el nekik és hogyan?

Biztosan valami mitikus történet lenne. Azért ilyen történet, mert ha az idő és az élet próbáját kiállta, tanulságai ma is érvényesek, örök értéket képvisel. Ez akkor is igaz lehet, ha egy általam több mitikus történet összegzéséből kreált új táncjátékról lenne szó, mivel a lényeg abban is benne lenne. Abban magam is bizonytalan vagyok, hogy vajon a ma sokat emlegetett ökológiai katasztrófa vagy az elmagányosodás-e a nagyobb probléma. Egy olyan mű lenne a jó, amely e jelenségek közös eredőjére talál rá. De most, hogy erről beszélünk, lehet, hogy lesz is egy ilyen előadásunk egy-két év múlva…

Hankó András

Fotók: Hagyományok Háza – Magyar Állami Népi Együttes (Csibi Szilvia, Hrotkó Bálint, Váradi Levente)