Egy megszállott tudós, egy elhanyagolt szerelmes feleség és egy tudományos rejtély. Mi kell még? Van még: egy hajcsár báty, egy hírneves tudós ellenfél, elutasító tudományos közvélemény, némi családi titok …
Ezekből az elemekből igazán izgalmas és ugyanakkor tudományosan hiteles előadást hozott létre Matuz János régész és dramaturg.
Az alkotók: (balról) Horváth János, Bakonyi Csilla, Keller János, Matúz János
A hieroglifák titka Veszprémben a Latinovits–Bujtor Játékszínben megy, ott néztem meg háromszor. A bemutató előtt beszélgettem a rendezővel és a két színművésszel.
Lássuk, mit mond a rendező!
Mi vezetett arra, hogy ezt a darabot meg akarjad rendezni?
Színházi dramaturgként kezdtem dolgozni a Székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, és mint darabíró ember, nagyon gyorsan rájöttem arra, hogy a múzeum példátlan tárháza a fantasztikus életutaknak. Az emberiség közös múltja és jövője szempontjából nagyon fontos kutatásokhoz és eredményekhez vezető utaknak. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen jó lenne ezekből a nagyszerű emberekből minél többet megmutatnunk a közönségnek; a múzeumot egy kicsit másképpen.
Így hoztam létre Székesfehérváron a Régész Színházat, és 2023-ban volt az első premierünk Keller Jánossal és Horváth Jánossal. Egy színész, egy zongora és egy rendező. Senki sem tudta, hogy a Régész Színház micsoda, én magam sem tudtam, hogy ebből mi fog kisülni. Mindenki azt mondta, hogy ez egy nem létező műfaj.
A Schliemann – Trójával kezdtük, azzal, hogy Schliemann hogyan ásta ki Tróját, és ezzel maga a műfaj is életre kelt. Kiderült, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy színházlag érvényesen beszéljünk ezekről a történetekről. Így jött létre a Régész Színháznak az a stiláris jellemzője, hogy a zenét mi egy élő személyként, második vagy harmadik szereplőként használjuk, és Horváth János a zongorán végigimprovizálja, végigkíséri az előadást; alkotó módon vesz részt az egész folyamatban.
Én két éven át írok egy ilyen darabot, mert annyi háttérmunka, annyi kutatás kell hozzá. Gyakorlatilag a nulláról indulok, mert semmilyen előzetes tudásom nincs ezekből a témákból. Ezeket mind-mind ki kell kutatni, föl kell szedni, és ez rengeteg-rengeteg energiát és időt igényel.
Ez a mostani premierünk a második bemutatónk, A hieroglifák titka, Champollion életéről szó. Bele kellett mélyednem a nyelvtudományba és az egyiptológiába, mert ezek olyan tudományok, amiket én bölcsészként elkerültem az egyetemen. Most a kutatás során összeállt egy történeti szempontból is érvényes anyag, ami a nézők számára valószínűleg teljesen érdektelen.
Itt jön a rendező a képbe, aki ebből a kásahegyből, ebből a tudománytörténeti szempontból érvényes kásahegyből egy, a nézők számára fogyasztható, sőt élvezhető előadást kreál. Ez attól Régész Színház, hogy nemcsak a családtörténeteket, az emberek személyes tragédiáit, vágyait és kívánságait mutatja be, hanem ugyanúgy alapkövetelménye a történetmesélés, valamint a kultúrtörténet és a tudománytörténet nagy építőköveinek megmutatása.
Az alaptéma az, hogy hogyan fejtette meg Champollion az egyíptomi hieroglifákból azt az egyetlen mondatot, ami itt az előadásban fönn van a táblán. Ez gyakorlatilag ahhoz vezetett, hogy a pusztulásból visszahozott egy hatezer éves kultúrát.
Akkor tűzzel-vassal pusztult Egyiptom. Ez a Champollion-történet tényleg arról szólt, hogy ha még ötven évig nem történik semmi, akkor ezt a kultúrát az egyiptomiak után beköltözött arabok megsemmisítették, építkezésekhez széthordták volna, mert őket egyáltalán nem érdekelte. Az európai és amerikai hatalmasságok pedig divatból a kertjeikbe hordták el. Ezt csinálta minden nagy gyűjtő.
A legutolsó pillanatban sikerült megfejteni azt az egyetlen mondatot, ami lehetővé tette a tudós társadalomnak, hogy elolvassa az egyiptomi hieroglifákat; és innentől kezdve már volt oka annak, hogy miért nem lehet széthordani azt, ami még megmaradt.
Ezer éven át próbálták megfejteni több-kevesebb sikerrel. Voltak olyan tudományos elképzelések, hogy a héber vagy szankrit nyelvű Ószövetség segítségével lehet megfejteni a hieroglifákat. Volt, aki azt mondta, hogy a kínai jelekből lehet megfejteni. Volt, aki azt mondta, hogy ez semmi más, csak egyiptomi díszítőművészet.
Úgy olvastam, hogy Thomas Young is próbálkozott, és aztán Champollionnal volt némi összetűzésük, hogy kinek milyen érdeme van ezen a területen.
Thomas Young figurája és az egész história felbukkan ebben a történetben is, mert őt nem lehet megkerülni ebben az ügyben. Ő egy igazi géniusz volt, de nagyon sokféle dologgal foglalkozott. Rengeteg tudományterülettel, például szemészettel, a hanghullámok terjedésével is, tényleg mindennel. Egy igazi polihisztor volt Isaac Newton-i magasságokban, amilyen szerintem azóta sem született. Egy kicsikét belefolyt ebbe a dologba is, egy-másfél évet tanulmányozta, és kiadta a Sejtéses megfejtés című kiskönyvét, ami alapjaiban rengette meg az egyiptológiát, és nagyon sok fejfájást okozott Champollionnak, mert Young több mindenre ösztönösen ráhibázott.
Ráérzett egy csomó olyan dologra a géniuszából fakadóan, amit Champollion még elgondolni sem mert, de ezek sejtések voltak, és ő nem tudta ezeket bizonyítani. Champollion és ő egymástól függetlenül jöttek rá bizonyos dolgokra, de Thomas Young abbahagyta, és másfelé fordult az érdeklődése, Champollion pedig végigment az úton, és irgalmatlan munkával, egy fél életen keresztül, küzdelmek árán végülis megfejtette azt a mondatot, amiről eddig beszéltem.
Általában nem fogadták el az eredményeit. Hosszú-hosszú évek harcai kellettek az elfogadásához, ugyanis amit Champollion kitalált, az gyakorlatilag romba döntötte az egyiptológia tudomány összes művelőjének teljes életművét.
Onnantól kezdve az az életmű, amire gyakorlatilag az életüket áldozták, összeomlott. Kivétel nélkül mindegyikről kiderült, hogy egy fantazmagória, egy tévedés. Ilyenkor mit tesz a tudós? Próbálja kétségbeesetten, kézzel-lábbal megvédeni a saját életének értelmét. Eltelt egy bő évtized még a küzdelmekkel, amire Champollion centiről centire bebizonyította az igazát. Onnantól kezdve az ő megfejtését használták az obeliszkek és minden felirat értelmezésében. Napnál világosabban derült ki az igaza.
Az egyiptomi írás nagyon-nagyon bonyolult, nem csak betűkből áll, rengeteg tovább jelet is használ. Nemcsak azt vizsgáljuk meg, hogy 32 betű van vagy mennyi, hanem itt sok száz, sok ezer olyan jel van, amit nagyon-nagyon lassan lehetett bizonyítani.
A darab szempontjából bennünket nyilván elsősorban ennek az emberi része érdekel, és azt a mezsgyét kellett dramaturgként, rendezőként jól megtalálni, hogy hol viszi előre a történetmesélést a tudásanyag.
Ez a második ilyen történetem, és ennek az egésznek az a tapasztalata, hogy a nagy felfedezések nem “csak úgy” jönnek. Azokért nagyon rátermett emberek erejük maximumát feszítik meg, és állandóan pengeélen táncolnak, és minden pillanatban mindent feláldoznak. Tehát ezek nem hétköznapi embereknek nem hétköznapi eredményei.
Nekem eddig két ilyen óriással volt szerencsém találkozni, két éve Schliemann-nal és most Champollionnal. Ezek elképesztő életek! Elképesztő teherviselés, elképesztő magány, elképesztő harc, és én nem is értem, hogy honnan veszik a kitartást, hogy mindenkivel szemben mennek azon az úton, amiről mindenki ezer-ezer lábbal próbálja meg őket eltántorítani, Ugye, a végén révbe érnek, de tudjuk, hogy milliószámra vannak olyanok, akik ugyanígy csinálják, és sose érnek révbe.
Igen, őket tulajdonképpen mindenki hülyének nézi, amíg ki nem derül, hogy igazuk volt, hiszen olyasmit csinálnak és gondolnak, ami mindenki szerint butaság.
Igen, mert a tudós megpróbál egy nála okosabb tudós nyomdokaiba lépni, és azon továbbhaladni, bízva abban, hogy amit a nagy előd elért, az érvényes. De mi van akkor, ha a nagy előd eredménye ab ovo teljesen értéktelen és értelmetlen zagyvaság? Hát ezekben az esetekben ez a történet.
Schliemann esetében senki nem hitt abban, hogy megtalálja Tróját. Champollionnál senki sem hitte, hogy amerre ő elindult, abban az útban egy másodpercnyi igazság van.
Ennek a fajta igazságkeresésnek a vibráló feszültsége az, amit színészileg nagyon szépen ki lehet aknázni. Amellett, hogy kapunk egy igazi, egymásra épülő családtörténetet, vagy egy házasság széthullásának összes bonyodalmát, eközben az egész felett ott van egy ilyen morál, egy ilyen kikezdhetetlen hit.
A hit tartja össze ezt az előadást. Van egy ember, aki ő maga sem tudja, hogy mitől, de hiszi azt, hogy neki az az útja, amit ő gondol. És ez végtelenül irigylésre méltó, és egyébként félelmetes.
Igen, a Schliemann – Trójában is ezt láttam, Keller János előadásában.
Most annyival bővült a kép, hogy egy nagyszerű színésznőnk is van hozzá. Bakonyi Csilla elképesztő erővel képviseli a női vonalat ebben a történetben, de közben Keller János 5 vagy 6 szerepet játszik, köztük nőt is.
Eddig az interjú.
Nézőként meg tudom erősíteni, hogy a rendező nem túloz: tényleg ilyen izgalmas és mozgalmas az előadás. De, nem kell nekem hinni – győződjön meg róla mindenki saját maga!
“A hieroglifák titka: tudomány és szerelem a színpadon” bejegyzéshez egy hozzászólás