Dolhai Attila: rendezői debütálás a Hippolytban

Dolhai Attila Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész rendezőként mutatkozik be Veszprémben. 2025. június 26-án lesz az előbemutatója a Hippolyt, a lakáj c. vígjátéknak, amit ő rendez. Most a VIII. Veszprémi Rátonyi Róbert Operettfesztivál keretében láthatjuk, vagyis láthatja az a 450 szerencsés néző, aki időben lecsapott a jegyre.  

A Fesztivált bejelentő június 11-ei sajtótájékoztató után kaptam mikrofonvégre a leendő rendezőt. Nem az első beszélgetésem rendezőkkel, és úgy érzem, hogy most is megtudtam néhány új dolgot a rendezői munkával kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy minden színház iránt érdeklődő embernek érdemes megismernie Dolhai Attila gondolatait. 

Milyen érzés most így hirtelen rendezővé válni? 

Ez egy folyamat beteljesülésének a kezdete, vagy nem is tudom, mert nem hiszem, hogy én most hirtelen rendezővé váltam, de az elmúlt huszonöt évben azoktól a rendezőktől, akikkel együtt dolgoztam, mindenkitől sikerült ellesnem ezt–azt. És az utóbbi időben éreztem magamban azt a vágyat, hogy ezt valahogy meg is mutassam a másik oldalról.

És nagyon érdekes, ahogy rám talált ez a lehetőség! Az igazgató úr fölhívott engem, hogy vegyek részt a Rátonyi Róbert Operettfesztiválon mint énekes sztárvendég. Mondtam, hogy nagy örömmel, és föltette a kérdés, hogy mennyiért vállalom. Azt válaszoltam, hogy én most nem szeretnék erről beszélni, nem ez a fontos. Abban maradtunk, hogy ezen gondolkozzunk még.

Utána otthon nyírtam a füvet, és eszembe jutott, hogy Dolhai, buta vagy, rendezni szeretnél, darabod van, beszélj az igazgatóval, hogy mutassuk be ezt a darabodat, vagy rendezzél. Amikor másnap reggel kezembe vettem a telefont, hogy hívom, megcsörrent a telefon, és Oberfrank Pál igazgató hívott. Azt kérdezte, hogy lenne–e kedvem rendezni. 

Így történt! 

Még egy kis érdekesség, hogy a Budapesti Operettszínházban Koppányt játszom az István, a király című előadásban. Hogy tudom ezt a rendezést megvalósítani, ha közben én ebben játszom? Június  26-án játszom utoljára, és 26-án lesz az első rendezésem premierje itt, Veszprémben a Hippolyt, a lakáj. Itt is van egy ilyen furcsa egymásra találás a dátumok és a számok világában. 

Az meg  külön öröm, hogy egy ilyen társulattal tehetem meg az első lépést. Megmondom őszintén, hogy annál nagyobb öröm nincs, mint amikor az ember belép egy próbára, és csillognak a szemek, és kíváncsiak, hogy mit akar ez a fiú mondani a másik oldalon. És úgy tűnik, hogy a fiatal generáció is nyitott ennek a befogadására, és ami még nagyobb öröm, hogy a Petőfi Színház társulatának örökös tagjai, Módry Györgyi és Kőrösi Csaba, akiknek már nagyon-nagyon sok rendezés, nagyon sok minden van a tarsolyukban, ők is csillogó tekintettel csinálják, és így dolgozunk együtt.

Nem hiszem, hogy sok újat tudok mondani nekik; lehet, hogy emlékeztetem őket néhány elfelejtett instrukcióra, de mindenesetre azt érzem, hogy nagyon egy irányba megyünk, és nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy ebben így, ilyen erővel, energiával, ilyen habitussal vesznek részt. Úgyhogy nagy örömmel vagyok itt, és azt remélem, hogy a közönség ennek az örömteli munkának a gyümölcsében sokáig leli örömét. 

Milyen típusú rendező Ön? Két szélsőséges típust ismerek. Aki azt mondja, amikor kész a rendezés, hogy innentől már a színészek kezében van a darab, neki már nincs feladata; illetve aki azt várja, hogy minden egyes előadáson hajszálra úgy legyen minden, ahogy ő mondta.

Ilyenkor azért megszólal bennem a színész is, és én szolgálni szeretném a munkámmal az ő munkájukat.

Úgy gondolom, hogy mind a kettő és egyik sem. Lehetőségeket kell megmutatni, láttatni kell, aztán számon is kell egy kicsit kérni, és közben úgy kell ezt megtenni, hogy a színész  érezze, hogy nem az én akaratom a lényeg, hanem az a lényeg, hogy a színész jó legyen abban, amit csinál, hogy mitől lesz még jobb, mi az, amit még egy kicsit fejlesszünk, változtassunk, halljunk meg, ne halljunk meg. Tehát, hogy az ilyen apró dolgokat is megtaláljuk a szerepben, és ez csak akkor tud megszületni, amikor már nagyon rutinban van a szöveg, nagyon jól mennek a járások, és akkor eljuthatunk a dolgoknak a mélyére.

Persze van fordított útja is, amikor a mélyét kezdjük el fejtegetni, de ebben a rövid egy hónapban, ami rendelkezésünkre áll a színpadra állításhoz, az előző utat választottam. Szóval, én szeretem elengedni egy kicsit a színészt, hogy ő is hadd próbálja ki, amit szeretne, és aztán jelzek neki, hogy szerintem az egy jó ajánlat, amit adott, vagy nem jó ajánlat, vagy én úgy képzelem el, hogy azt a máshogyan csinálja, és miért képzelem úgy, tehát megmondom az okát is most még. Aztán a főpróba héten már nem fogom mondani az okát, mert ott már nagyon hajtani kell, hogy nekik is idejük legyen megérezni az egész alkotásnak a swungját.

Az utolsó héten csak abban a tekintetben fogom elengedni őket, hogy az egésznek a folyamatában megkapaszkodjanak, de biztos, hogy ott is sok-sok megbeszélés lesz a főpróbák után. És azt jó elvárni, hogy amit megbeszéltünk, az a következő próbán meg is valósuljon. 

Ugye, a Hippolyt egy olyan darab, amiről mindenkinek van már sok előzetes elképzelése. Ez egy nagy klasszikus, tehát nyilván mindenkinek vannak prekoncepciói, és akkor ezeket kell összefésülnie egybe a rendezőnek.

Így van, ezért is szép feladat. Nem mostanában láttam a filmet, hanem néhány éve, és magát a darabot színpadon még nem is láttam. Ez jó, hogy ilyen szemmel kezdek neki ennek a munkának. Nyilvánvalóan sok olyan színészi eszköz van, amit látunk visszaköszönni, most is látok ilyet, de ezek elkopnak ám. Amikor már lesz annyi belefektetett kilométer a szövegben, a játékban, akkor a színész szép lassan elkezdi elfelejteni azokat az impulzusokat, amiket esetleg itt–ott utánoz.

De ahhoz nagyon sok kilométert kell beletenni, és onnantól van egy csoda, mert akkor elkezdenek a sajátjaivá válni a saját mondatai, már messze nem halljuk sem a Kabost, sem a Csortost, hanem sajátként vannak jelen mondatok, és ez a legszebb része az alkotásnak, szerintem. És mi valahol most itt tartunk, hogy már kezdjük elveszíteni azokat a szüzséket, amiket esetleg innen—onnan összeszedtünk, és remélem, hogy a hátralévő két hétben még van arra idő, hogy ez tényleg át is forduljon, és teljesen a sajátjuk legyen a játékuk. Na, meglátjuk majd!

Örömmel várom, és a kritikát is szívesen veszem utána. 

Rendben, én mindig őszinte vagyok. Köszönöm szépen.

Köszönöm szépen. Köszönöm mindenkinek.

---

Már csak egy néhány napot kell várnom a június 26-ai legelső előadásra, és akkor kiderül, hogy mit hoznak ki az alkotók a darabból. Utána december 6-án fogom majd újra látni, az évadbeli premieren. Majd, utána még néhányszor, hogy lássam az előadás fejlődését. Az is érdekes élmény ám! 

Kerékfy Pál

A bemutatót követő napon Kellerné Egresi Zsuzsanna és Dolhai Attila a Schőnig Cukrászdában beszélget majd. Aligha marad ki a beszélgetés témái közül ez a rendezése Attilának.

A bemutató utáni napon kérdeztem arról, hogy nem lehetett ott a saját premierjén.

További színházi interjúk, beszélgetések: Színészek mondják

Szerzői jogok: CC BY-NC-ND licenc