A Veszprémi Petőfi Színház legújabb bemutatójáról már írtam röviden mielőtt láttam volna: Vigaszfutam: még egy lehetőség, és itt a Bakancslistához hasonlítottam. Nos, azóta már tudom, hogy csak az találja ahhoz hasonlónak, aki még nem látta az előadást.
A tartalmáról eddig semmit sem írtam, mert nem akartam senkitől sem elvenni a lehetőséget, hogy saját maga navigáljon a meglepő fordulatok között. A rendezővel és a két főszereplővel készített interjúkban sem hagytam benne semmit, ami lelőtt volna egy-egy meglepő fordulatot. Ez a cikk itt olvasható: Felfedezések a ‘Vigaszfutam’ színpadán: alkotók válaszai.
A harmadik cikkből már kiderült egy kevés a történet lényegéből, de itt Rubóczki Márkó színművész tapasztalatai és érzései kerültek terítékre: Ők nem írnak bakancslistát.
A mai interjúban Taba Dorottya Lucia színművésznő mondja el próbafolyamattal és az előadással kapcsolatos érzelmeit és érzéseit, és itt már kiderül néhány „titok” is a történetből.
Szerintem nagy élmény belelátni az alkotási folyamatba: hogyan alakul ki egy-egy karakter a színpadon, miből és hogyan merítenek a színészek. Erről már az előző interjúkban is volt szó, és itt most egy másik művész szemszögéből, rajta átszűrve látjuk ezeket.
Nagyon-nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy a Vigaszfutamban kaptam szerepet, és egy ilyen jó csapatnak a tagja lehetek. Boldogság volt számomra, hogy ismét dolgozhatok Tasnádi Csaba rendezővel, mint ahogy tavaly, és egy jó próbafolyamat mellett tanulhatok megint magamról és a színház művészetéről.
Különleges feladatot kaptam, a szerepemet egyetlen egy szereplőnek is vélhetjük, de tulajdonképpen három különböző karakter. A kismama, aztán a táncosnő és végül a színesznő, akit éppen megzavarnak a nagy csehovi művészetében, és az édesapjával találkozik életében először.
Imádtam a próbafolyamatot, az évadban a legkedveltebb próbafolyamatom volt ez. Nehéz volt, mert nem tudtam, hogy szétválasszam-e a karaktereket, vagy nem, de a rendező úr ebben is nagyon sokat segített. Amikor először elolvastam, egészen mást gondoltam erről, mint ami a próbák során kialakult. Persze tudtam, hogy fekete humor, de úgy gondolom sok érzelemmel fűszerezve.
Nagyon tetszik ahogy a fények és a hangok pontosan centiről centire kimérve “játszanak” a színpadon, és mindennek van jelentése, és nagyon fontos a pontosság. Tényleg minden szempontból színház jön létre. Mellette, Kálmán Péter koreográfiái a fiatalokkal még adnak egy különlegességet az előadásnak.
Jó volt, hogy mindenkire és minden jelenetre egyformán jutott idő, át tudtuk beszélni a karaktereket és a jeleneteket, és elemezni is tudtuk. A próbák során megismerhettem jobban a kollégáimat, és szünetek is nagyon jó hangulatban teltek, ami azt gondolom fontos egy színházi munkafolyamat során.
Egyik kollégámnak említettem a premier napján, hogy az egyik szemem sír a másik örül. Boldog vagyok, hogy ennek az előadásnak a részese lehettem és lehetek, viszont nagyon szomorú vagyok, hogy vége lett ennek az időszaknak. Amikor az ember hazamegy, és otthon is gondolkozik a szerepén, hogy mit hogyan kéne, milyen ötleteket hozzon, olvasgat és készül (nálam előkerültek esténként Örkény István egyperces novellái).
Sokat beszélgettem Édesanyukámmal és több ismerősömmel, hogy milyen volt, amikor kismama volt (a szerepem végett, hogy a színpadon ezt tudjam hasznosítani és hihető legyen).
Mindegyik karakteremet nagyon szeretem. A kismama egy kicsit karakánabb hölgy. A táncos hasonlít leginkább önmagamhoz, cserfes; és a színésznőt próbáltam naivaként eljátszani.
Talán a kismama volt a legnehezebb, mivel még az életben nem tapasztaltam meg, milyen a szívem alatt hordani gyermeket. Sorozatban játszottam már 8 hónapos állapotos nőt, akkor is hasonló kutatásokat végeztem, mint ennél a színdarabnál.
A kedvencem a táncoslány karakterem – óriási boldogság volt amikor megtudtam, hogy kollégámmal lesz egy kis táncos etűdünk, amiben keringő, tangó és egy kis samba is keveredik ugyanarra a zenére, de más ütemben.
Az egész darab szerintem úgy íródott meg, hogy minden mondatban van valami, vagy rejlik valami több. Szerintem nagyon szép, hogy több értelme is lehet, de igazából egyértelmű.
Talán éppen ezért érdemes többször megnéznie a nézőnek, hogy minden alkalommal mást és másképp értsen meg. Vagy mást vigyen haza magával.
Ahogy a rendező úr is említette, különböző vallásokban és kultúrákban a halál témája mennyire más. Van ahol gyertyával emlékeznek halott szeretteikre, viszont vannak helyek, ahol feldíszítik a lakásokat virágokkal, színes cukor koponyákat festenek, és így emlékeznek meg a halottakról (Mexikóban).
Nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk, de ha már megkaptuk a jó Istentől, ezt az ajándékot, hogy élhetünk, ami már csodálatos dolog, mi is próbáljuk úgy felfogni, hogy éljünk meg minden percet. Minden jót és rosszat. Próbáljuk megvalósítani az álmainkat, és legyenek kisebb és nagyobb céljaink az életben. Éljünk!
Azt javaslom, hogy fogadjuk meg az utolsó bekezdésben megfogalmazott tanácsokat. Valójában erről szól az előadás, és szóljon erről az életünk. Rendben?
“Karakterek és érzelmek a színpadon” bejegyzéshez 5 hozzászólás