Barcsay Jenő 126

126 éve, 1900-ban született a Kolozs* vármegyei Katona településen Barcsay Jenő Kossuth-díjas festő, grafikus, művészpedagógus, tanár.

1919-ben Budapestre költözött, ahol 1926-ig a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán tanult.

Jól jelzi Barcsay sokszor tépelődő habitusát, hogy bár az első években a progresszív oktatói programot megvalósító Vaszary János lett a mestere, 1922 végétől mégis szó nélkül átiratkozott a jóval konzervatívabb és az alapos stúdiumokat preferáló Rudnay Gyula osztályába. A Főiskolán eltöltött évek meghatározók voltak Barcsay számára, az Epreskert „zseni magazinnak” nevezett gipszraktárában élt társaival (többek között Miháltz Pállal, Bene Gézával és Bánáti Sverák Józseffel), akik közül a későbbiekben többekkel is baráti-szakmai viszonyt ápolt.

Rudnayval minden évben művésztelepekre jártak. 1923-ban Gyöngyösön dolgoztak; itt alkotta A falu bolondja c. képét (ma Szentendrén, a Barcsay Múzeumban látható), amely voltaképp festővé avatta: ekkor érzett rá a síkban ábrázolt térre, a lélek és a belső tartalom megjelenítésével ötvözött harmadik dimenzióra.

1926 novemberétől állami ösztöndíjjal Párizsba ment, ahol az impresszionizmuson túl főleg Cézanne volt rá nagy hatással, 1927 tavaszán pedig olaszországi körutazást tett, majd 1929-ben elnyerte második egyéves párizsi ösztöndíját. Az intenzív művészeti élmények következményeként Barcsay ekkoriban teljesen felhagyott Rudnay és az alföldi festészet posztromantikus, sötét, drámai festői stílusával, újabb, ragyogó színű, vékonyan felfestett festményein a közvetlen látványból kiindulva, annak szerkezeti felépítését, erővonalait vizsgálta. Ez a Cézanne-tól eredeztethető módszer hosszú időre meghatározta festői érdeklődését.

Első jellegzetesen egyéni stílusú képét, a Munkásleányt 1928-ban készítette. Az ez évben alakult Szentendrei Festők Társaságához 1929-ben csatlakozott. Noha nem volt alapító tag, ettől kezdve a nyarakat rendszeresen a dunaparti kisvárosban töltötte, kezdetben a művésztelepen, később a Zenta utcai házában (szobra ma is ott látható, jellegzetes botjával).

Képeinek eladásából nem tudta magát fenntartani, ezért 1931–45 között a budapesti Iparostanonc Iskolában könyvelést, matematikát, géptant és irodalmat tanított.

Első valóban jelentős – Vilt Tibor szobrászművésszel közös – kiállítására 1936 márciusában került sor az Ernst Múzeumban, ahol addigi munkásságának legjavát, összesen 64 festményt állított ki.

1935 után tiszta szerkezetű tájképeit jóval expresszívebb, vehemens ecsetkezelésű festői felfogás váltotta fel. A háború éveiben a körülményekhez képest aktívan dolgozott, és újabb műveit 1944 februárjában az Alkotás Művészházban mutatta be. 1935 és 1945 közötti időszakban készült alkotásai közül sokat maga az örökké elégedetlen művész pusztított el, vagy a II. világháborúban, a műtermét ért bombatalálatban semmisültek meg.

1945-ben a Képzőművészeti Főiskolán az anatómia és a szemléleti látszattan professzora lett. A nagy tiszteletnek örvendő, idősödő mestert, aki tanárként is intenzíven rajzolt, hogy tudását fejlessze, növendékei és pályatársai bizalmasan csak Nyenyőnek hívták. Nyugdíjazásáig a főiskola tanára maradt, halála után az intézmény egyik termét róla nevezték el.

1953-ban megbízást kapott egy anatómiai tankönyv megírására. A híres Művészeti anatómia, amelyet pár hónap alatt különböző méretekben kétszer is megrajzolt, s melynek nyomdai előállítását személyesen, nagy gonddal felügyelte, elnyerte „Az év legszebb könyve” címet, szerzőjét pedig Kossuth-díjjal jutalmazták. Ez a rajzkönyve, akárcsak az Ember és drapéria, nagy sikert aratott külföldön is.

Monumentális mozaikjai: 1966-ban a Nemzeti Színházban, 1970-ben a Szentendrei Művelődési Központban, 1974-ben pedig az újpesti fürdő díszítésére készültek.

Élete utolsó éveiben gerinc- és ízületi betegség miatt már nehezen dolgozott, de az ecsetet sohasem tette le. 88 évesen érte a halál.

Gondoljuk át, milyen időszakban élt és alkotott! Első világháború, a nagy gazdasági világválság (1929-33), második világháború, ötvenes évek. Így is hosszú és termékeny élete volt.

Kerékfy Pál

Szívesen mutatnék a képei közül, de ezt szerzői jogi okokból nem tehetem meg.

*: Kolozs vármegye területe az Erdélyi-medence felső felének déli harmadát foglalta magába; nyugaton a Bihar-hegység, délen a Gyalui-havasok, északon a Meszes-hegység, keleten pedig a Mezőség nevű dombvidék volt található. Legfontosabb folyói a Kis-Szamos, a Meleg-Szamos, a Hideg-Szamos, valamint a Sebes-Körös voltak. Északról Szilágy, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegyék, keleten Maros-Torda vármegye, délen Maros-Torda és Torda-Aranyos, nyugaton Bihar vármegyék határolták.

Nyitókép: Barcsay Jenő festőművész 1983-ban. FORTEPAN / Déri György, CC BY-SA 3.0

Források: Wikipédia cikkek és a Magyar Képzőművészeti Egyetem cikke Barcsayról.