Klasszikus darabok: eredeti vagy modernizált?

Ma újra eszembe jutott a nagy kérdés: Eredeti helyszínen, időben és nyelvezetében állítsunk színpadra egy százéves történetet, vagy tegyük át a mai korba. Ez egy állandó és komoly vita, mindkét tábornak megvannak a maga méltányolható érvei. Én most nem eldönteni akarom a vitát (nem is vagyok erre hivatott), csak megmutatok két példát, két darabot, amiket mostanában láttam.

Azért gondolom, hogy ezekről érdemes együtt beszélni, mert korban nem esnek nagyon távol egymástól, mindkettő nagyjából 100 éves. 

A Vérnászt (Bodas de sangre) 1932-ben írta Federico García Lorca, a Lila ákácot pedig 1919-ben írta Szép Ernő. Tehát 93, illetve 106 évesek – nincs nagy korkülönbség közöttük.

A “Flamenco-Vérnász” megzenésített darabot a budapesti József Attila Színházban néztem meg Hargitai Iván rendezésében. Meglepetés volt, hogy a rendező kijött az előtérbe az előadás kezdete előtt, hogy megmagyarázza, miért modernizálta a darabot. Nem tudom megítélni, hogy szükséges volt-e a modernizálás – különös tekintettel arra, hogy Illyés Gyula 1957-es fordítása volt az alap. Mindenesetre, a rendező azt mondta, hogy így kapja a mai néző ugyanazt az élményt, amit az akkori néző kaphatott. Így nem lesz avítt az előadás. 

Nekem ez volt az első találkozásom a darabbal, ezért nincs viszonyítási alapom. Az előadás nagyon tetszett, és számomra nem “lógott ki” semmi belőle, amitől anakronisztikus lett volna. Számomra simán történhetett volna a 90 évvel ezelőtti Spanyolországban is. 

Kiváló színészek játsszák (az egyikük miatt mentem a színházba), a próza mellett pörgős zene és tánc. Szereposztás itt.

A Lila ákácot Őze Áron rendezte a Veszprémi Petőfi Színházban. A kor és a helyszín nem változott, a XX. század elején, Budapesten vagyunk, és a nyelvezet is nagyon eredetinek tűnik, akárcsak az emberek viselkedése, egymáshoz való viszonya. A rendező megőrizte Szép Ernő költői nyelvét, és ez a nyelv 100 évvel később is érvényes és élvezhető. Kár lett volna modernizálni! 

Egy kicsit változtattak a darab tempóján, és erről ezt mondja Őze Áron: „ez a fajta leporolás szerintem nagyon sok darabnál fontos, mivel ma az emberek más tempóban, más ritmusban, más viszonyrendszerben élnek, mint annak idején, és az idegrendszerük is másképp működik”. 

Szerintem ez így pont jó! Ez a “más ritmus” számomra pont olyan, ahogy a 100 évvel ezelőtti fővárosi életet el tudom képzelni. 

Nekem nagyon bejön a rendezés, az előadás végig leköti a figyelmemet, észre se veszem az idő múlását. Meg is lepett, hogy már jön a szünet! A szereposztás és a színészi játék nagyon a helyén van, a karakterek hitelesek.

Mit jelent az, hogy hiteles? Szerintem az a hiteles alakítás, amikor nem azt látom, hogy X színész van a színpadon és igyekszik elhitetni, hogy ő az Y karakter, hanem tényleg a megformált karaktert látom. Ezeken az előadásokon így láttam.

Itt írtam az előadásról: Lila ákác: Boldogság vagy illúzió?

Februárban kétszer láttam, és márciusban is megnézem kétszer. Mindig két egymás utáni napon, és különböző szereposztásban. Érdekes így összehasonlítani a színészi játékokat! A szöveg szó szerint ugyanaz, a történet ugyanaz, a szituációk ugyanazok, de van egy kis különbség a két művész szerepfelfogásában. Mostanában a Csoportterápia és a Mágnás Miska esetében is volt módom így ínyenckedni. Tudom ajánlani minden ínyencnek! 

Kerékfy Pál