Petőfi Sándor: Jókai Mórhoz

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom…
Nem, nem barátom!…megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel illetélek;
Mert a jelenkor gyermekének
E szó: »barát« csak gúnyolás.

Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom;
De én életemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom…
Hisz annál fényesebb a csillag,
Minél sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív mondja nékem:
Te léssz sötét, kietlen éjem
Hamvadhatatlan csillaga.

Nem hiszek én már senkinek,
Nincs senkiben bizalmam,
Mert életemben sokszor, ah,
Oly sokszor megcsalattam.
Bizalmam várát fölgyújtották,
Ledöntötték az emberek;
Romjai közt egy ép oszlop van:
Te állasz ott… csak te… magadban…
Téged le nem dönthettenek.

Szentül hiszem, ha a világ
Elfordul is szivemtül,
Ha a világnak ajakán
Rám átkok átka zendül:
A te ajkadról akkor is még
Reám csak áldás lebben el…
Ha az egész világ egy kéz lesz,
Mely eltaszít, miként dögvészest:
Kezed még akkor is ölel.

Tudom, hogy így tesz a világ,
Hogy így fog tenni vélem.
Fejemre köveket hajít,
Míg életemet leélem.
S hóhéraim, ha halva fekszem,
Agyonverve, egykoron:
Koporsómhoz majd oda lépnek,
S melyet elébb megkövezének,
Babérral födik homlokom.

Oh, e babér, amellyel a
Világ magát gúnyolja,
Ez a babér, ez a babér
Velőm égetni fogja
De nem soká tart égetése…
Te, lelkem megmaradt fele,
Hozzám te szinte eljövendesz,
És koszorúmra könnyet ejtesz,
S eloltod lángjait vele.

(Pest, 1845)

Jókai és Petőfi az 1841-42-es iskolai tanévben ismerkedett meg a pápai kollégiumban, ahol egy osztályba jártak, bár két év korkülönbség volt közöttük. (Ki volt az idősebb?) Szoros barátságot kötöttek, és később Pesten fél évig Petőfiék lakásának egyik szobájában lakott.