Az élet írja: az Unikornis üzenete (interjú)

Az Unikornis valójában nem is színdarab, hiszen nem kitalált történet, hanem az életről szól egyes szám első személyben. A mű egyik szerzője, a temperamentumos, életvidám Pesitz Mónika vajdasági színésznő nem titkolta el szemérmesen a környezete előtt betegségét, így az Unikornis szokatlanul őszinte és szókimondó. Úgy is volt, hogy saját maga adja majd elő az általa rögzített szöveget. De az élet, a sors máshogy akarta.

A Veszprémi Petőfi Színház igazgatóhelyettesével, Kellerné Egresi Zsuzsannával, beszélgettem a darab kiválasztásának történetéről, valamint arról, hogy ő miért tartotta kiemelkedően fontosnak a színrevitelét, és miért érzi azt, hogy ennek nagyon sok emberhez el kell jutnia.

A történetet nem mesélem el, de az interjúból sok részletre fény derül majd.

Azt szeretném kérdezni, neked mit jelent az Unikornis?

Először is, ez egy sorozat része. Nekem nagyon sokat jelent minden olyan előadás és olyan darab, amely azokra problémákra világít rá, amelyek bármelyikünk életében előfordulhatnak. Többek között ezért hoztuk létre a Lélektől–Lélekig Fesztivált, illetve az azon belüli sorozatot. Ennek lényege, hogy mi dobjuk fel a témát, amelyről íratunk egy darabot. Azért, hogy ez utóbbi terápiaként működhessen, az előadás után, a nézők részvételével feldolgozó beszélgetést tartunk. Itt most egy kicsit más volt a helyzet, mert az élet adta a témát. Sőt, nem csupán a témát, hanem a történetet is. Topolcsányi Laura, aki már házi szerzőnek mondható a Veszprémi Petőfi Színházban, szoros barátságot ápolt, illetve kollegiális viszonyban volt Pesitz Mónikával, akinek a történetét bemutatjuk az Unikornison keresztül. Laura keresett meg engem azzal, hogy egy színházi próbafolyamat kapcsán megismerkedett egy hozzá hasonlóan vajdasági származású színésznővel, akinek az életében van egy kihívás. Elmondta, hogy szeretné bemutatni Mónika történetét – az érintett szereplésével. Kérdezte: mit szólok hozzá?

Pont e megkeresés idején ötleteltünk, hogy milyen témát dolgozzunk fel az adott évben. Ezeket a terveket egyébként mindig felülírja az élet. Amikor elhatározunk valamint, mindig jön egy, de lehet, hogy több olyan egyéni vagy globális esemény, amely fontosabbá válik annál a dolognál, amire eredetileg gondoltunk. Ebben az esetben is ez történt. A telefonhívás idején pont egy ilyen témában voltunk benne, és volt is valaki a környezetünkben, aki ugyanazzal a kihívással – a mellrákkal – küzdött, amiről az Unikornis szól. Megint összetalálkozott a gondolat és az életünk. Így hát igent mondtam.

Annál lelkesítőbb és inspirálóbb dolog, mint hogy valaki a saját történetet mutatja be színésznőként, nem is lehet. Az Unikornis címet Mónika választotta, mert meg is akarta mutatni, hogy a mellrák a testi változás tekintetében mit jelent egy nőnek, hogy mi az, amitől megfosztják. De azt is, hogy miként kell tovább élni.

Erre készültünk. Közben telt-múlt az idő, jöttek a hírek. Egy napon Laura azzal hívott, hogy Mónika ezt nem tudja megcsinálni, de tollba mondja a történetét. Határozott kérése volt, hogy létrejöjjön darab. A közvetlen családja, vagyis a férje és a fia is ezt akarta. Mert igenis akarta. Ha pedig ők akarták, akkor nekünk is mindenképpen akarnunk kellett. Így tarthattuk meg a bemutatót a Lélektől–Lélekig Fesztiválon, amely időben nem esett túl távol Mónika halálától. Az Unikornisból azóta több előadás is lement, immár a bérletes kínálatunkban szerepel. A visszajelzések igazolják, hogy Mónika nem véletlenül ragaszkodott a monodráma megszületéséhez.

Igen, én is úgy látom, hogy a közönség nagyon jól fogadja az előadást. Döbbent csöndben ülünk egy darabig. Csak utána eszmélünk fel, és kezdünk tapsolni, kifejezve a tetszésünket, megköszönve a színész munkáját.

Az előadásban Szorcsik Kriszta pályatárs jeleníti meg Mónikát. Ők ketten, valamint Laura barátnői viszonyt ápoltak. Laurának mind a történet, mind pedig az, amit végigcsinált Mónikával, elképesztő lelki terhet jelentett. A terhet itt jó értelemben említem, mert Laura nyilván nem teherként élte meg ezt az egészet. Az viszont már nem volt elvárható tőle, hogy ő is mutassa be a történetet. Az szerepét beteljesítette azzal, hogy lejegyezte Mónika szavait, és megírta azokból a színdarabot. Jött az ötlet Laura részéről, hogy Szorcsik Kriszta adhatná elő a monodrámát. Bár én őt személyesen nem ismertem, beszéltem vele telefonon, és ennek alapján úgy éreztem, hogy az érzékenysége nagyon illik ehhez a szerephez.

Amit pedig most említettél, hogy nem indul el úgy a taps, mint általában, az azért van, mert az Unikornis igazából nem is előadásként funkcionál, hanem olyan, mintha tényleg Mónika lenne a színpadon. Kriszta nagyon jól közvetíti őt. Mondhatni, Mónika csatornája. Úgy érezheti a néző, hogy őt látja. Talán ezért van ez a döbbent csend egy pillanatig.

Az előadások után kapjuk az elismerő szavakat. Jönnek a nézői levelek is szép számmal. Láttam, hogy az előadás után a könnyek is elerednek. Fontos, hogy megmozduljanak az érzelmek.

A Richter Anna Díjat is kiérdemeltétek ezzel a munkátokkal. Hogy kerültetek kapcsolatba a díjjal?

Laura hívott fel minket, hogy találkozott egy pályázati felhívással, amellyel kapcsolatban már elkezdődött az egyeztetés. A Richter Anna Díjat különböző szegmenseknek írják ki. Ezek általában egészségügyi területek, de az oktatás és a művészet is megtalálható közöttük. Mondták: ha van mentálhigiénés szakember vagy pszichológus a csapatban, akkor jelentkezhetünk. Mivel én mentálhigiénés szakember is vagyok, nem volt akadálya az indulásnak. Megírtuk a pályázatot, Laura vezetésével mindenki beletett mindent. Egyszer csak kaptuk az értesítést, hogy befogadták a pályamunkánkat, jönnek hozzánk forgatni. Sok mindent kérdeztek a felvétel alatt. Mi az egészségügyi szakdolgozói kategóriában indultunk, ami tőlünk távolabb esik. Az esélytelenek nyugalmával mentünk el a gyönyörű díjátadó ünnepségre.

Amit nagyon alá szeretnék húzni: ha nem nyerünk semmit, akkor is nagyon sokat profitáltunk volna abból, hogy megismertük a Richter Gedeon társadalmi szerepvállalását és a Richter Anna Díjat. Szerintem fontos, hogy olyan projekteket emelnek ki, amelyek hasznosak, és sokat hozzá tudnak tenni az ember lelki vagy testi egészségéhez. A díjátadón csupa ilyen pályaművet láttunk. Legszívesebben mindegyik programot díjaztam volna, mert annyira jók voltak. Egyszer csak a mi kategóriánkban jelöltek közül bennünket hirdettek ki győztesként. Elképesztően boldogok és büszkék voltunk. Úgy éreztük, hogy ezt most Mónika is intézte nekünk. Akkor még a bemutató előtt voltunk, és a díj adott egy további nagy lelkesítő löketet ahhoz, hogy megvalósítsuk az ő kérését, vágyát, álmát, akaratát.

Ez szerintem is nagyon jó, és minél több embernek látnia kellene az Unikornist.

Igen, a darabot visszük majd Budapestre, emellett szeretnénk vidéki színházakhoz és stúdiószínházi fesztiválokra is eljuttatni azt. Nagyon fontos, hogy az Unikornist a határon túl is megismerjék. Így hát látható lesz az Újvidéki Színházban is, ahol Mónika sokat játszott.

Az előadás után nem tervezel feldolgozó beszélgetést?

A Lélektől–Lélekig Fesztiválon ez alapfeltétel, és ott volt is ilyen. Miután ehhez a betegséghez mindenkinek van valamilyen viszonya, mert hallott róla, illetve a szűkebb vagy tágabb környezetében volt annak érintettje, arra gondoltam, hogy most inkább hagyjuk az embereket, hogy magukkal vigyék és feldolgozzák az előadáson látottakat. Itt ez működik, hiszen az Unikornis felnőtteknek szól. A hatodik szék esetében azonban nem, hiszen fiatalkorúak a befogadók, nekik muszáj segíteni. Pont azért, mert ott azt mutatjuk be, hogy minek nem szabad megtörténnie. Van egy megállítható folyamat, és ebben a megállításban ők a főszereplők. Mi felmutatjuk nekik a hogyant.

Az biztos, hogy az Unikornis összekapcsolható a mellrák elleni küzdelemmel, azon belül is a Fagyöngy Egyesülettel közös tevékenységünkkel, amelyet már évtizedek óta folytatunk. Pont október 11-én lesz a Séta a nők egészségéért – összefogás a mellrák ellen elnevezésű rendezvény. Ehhez hozzákapcsoljuk az Unikornis előadását. Azokat az embereket, akik most érintettek és küzdenek a gyógyulásért, el tudjuk irányítani az egyesülethez, ahol útmutatást és erősítést is kapnak. Lehet, hogy csinálunk majd egy olyan előadást is, ahol a közönség összetétele olyan szempontból homogén lesz, hogy érintettekből áll. Szakember segítségével tudunk akár irányt is adni, vagy utat mutatni a remény felé, hogy meg lehet gyógyulni. Mert meg lehet.

Egy jövőbe mutató kérdés. Van már sejtelmed, hogy mi lesz a következő hasonló darab?

Igen, vannak gondolataink. Azok az ötletek, amelyeket el kellett engedni, mert hirtelen bejött egy újabb téma, még mindig ott vannak tarsolyunkban. Egytől-egyig fontosak. Ami például engem nagyon-nagyon foglalkoztat – és szeretném, hogy ez a kérdéskör reflektorfénybe kerüljön –, az a kihívással élő gyermekeket nevelő szülők helyzete. Ezt mindig szerettem volna megmutatni, mert a betegséggel érintett gyerek kihívása átgyűrűzik az egész környezetükre, és további, más jellegű kihívásokat eredményez. Sokszor nehéz helyzetben vannak az ilyen családok. Nemcsak arra gondolok, amit most mindenki mond, hogy milyen nehéz nekik anyagilag, hanem arra is, hogy hatalmas a rájuk nehezedő lelki nyomás, hogy milyen a hozzátartozók egészsége, mentálhigiénés állapota. Én ezt nagyon szeretném egyszer megmutatni, pont azért, mert csoda emberek állnak egy-egy ilyen gyermek mögött, akiket nem is látunk. Természetesek tűnik, hogy ott vannak. De milyen áron vannak ott! Szerintem nagyon fontos, hogy ez téma legyen. Van itt Veszprémben egy egyesület, akik az olyan hölgyeket fogják össze, akik ráadásul magukra is maradtak kihívással élő gyerekükkel. Őket is megpróbáljuk színházi élménnyel támogatni, hogy tudjanak egy kicsit töltődni. Most ők kerestek meg minket, mert mi már anyagilag, egy gálával segítettünk az egyik ilyen szülőn. Milyen furcsa, hogy ez is most napirenden van az életünkben. Laurával már tényleg sok-sok éve beszélek arról, hogy erről a témáról milyen jó lenne egy darab.

Egy másik kérdéskör is foglalkoztat: most nagyon sok az öngyilkossági ügy, a „feladom az életet” helyzet. Ennek is meg kell jelennie, és biztosan meg is jelenik a tavaszi fesztiválon, mert elképesztően fontos, hogy hangosak legyünk, és legyen ez kimondva. Nem lehet mindent tabuként kezelni, mert csak úgy tud segítséget kérni valaki, ha hallja, hogy erre van lehetőség.

Vannak tehát bőven fontos témák. Az a baj, hogy amitől nagyon félünk, arról nem merünk beszélni, de még csak gondolni se rá. Éppen ezért szerintem nagyon nagy feladata és hozadéka van ilyen szempontból egy-egy ilyen előadásnak, mert kimondásra kerülnek dolgok, és utána már más odamenni, odafordulni. Tabusított témáról szól az Árva szörny is, amely a nárcisztikus személyiségzavarról szól. Az előadások után mindig együtt maradtunk a nézőkkel. Ekkor derült ki, hogy mindenki érintett valamilyen formában. Vagyis senki nincs egyedül a problémájával. A színház már csupán ennek az érzésnek a közvetítésével is sokat tud segíteni!

---

Az előadást a Latinovits–Bujtor Játékszínben lehet megnézni, dátumok és jegyek itt. A mondrámát Topolcsányi Laura írta meg Pesitz Mónika szövegének felhasználásával, Tasnádi Csaba rendezte, és Szorcsik Kriszta adja elő.

Októberben még két előadás van, az első 12-én (a Séta a nők egészségéért – összefogás a mellrák ellen esemény utáni napon).

A második 19-én, én akkor nézem majd meg, ez lesz nekem a harmadik alkalom. Az időtartama másfél óra, így utána még belefér egy vacsora. Így tettünk a barátaimmal is, akikkel szeptember 20-án néztük meg. Nekik is nagyon tetszett az előadás.

Kerékfy Pál

Előadások itt.

Kellerné Egresi Zsuzsanna igazgatóhelyettes a Veszprémi Petőfi Színház örökös tagja, a Magyar Arany Érdemkereszt és a Gizella-díj kitüntetettje. Témánk szempontjából fontos, hogy mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítő mesterképzést is végzett a Pannon Egyetemen.

Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

További színházi interjúk, beszélgetések: Színészek mondják