Unikornis: Egy élet drámai története a színpadon

Nem is színdarab, inkább maga egy élet jelenik meg a kis színpadon, a közvetlen közelünkben.

A művész egyes szám első személyben meséli el a történetet, egy megrázó és felkavaró történetet. Mindjárt többet is mondok róla, de előbb jöjjön a Szorcsik Kriszta színművésszel az előadás után készített interjú:

Most láttam másodszor a darabot, és másodszor is nagyon megérintett, szólt hozzám, és teljesen elhittem, hogy Mónika van a színpadon. Milyen érzés Mónika bőrébe belebújni? 

Azzal kezdeném, hogy én érintett vagyok ebben a témában nagyon, mert Mónika jó ismerősöm volt. És életének utolsó szakaszában megadatott nekünk, hogy együtt játszhattunk. Nagyon sokat tanultam tőle és hálás vagyok a sorsnak a közös munkáért. Ugyanakkor, pont ezért, a “bőrébe bújni” nehéz feladat volt. 

Én az Unikornisban nem lehetek más, csak Mónika szócsöve. Egy felület vagyok, aki közvetíti őt. Ez a feladatom. Ezért ezt nem is lehet klasszikus értelemben szerepnek venni, mint ahogyan a többi szerepeimet. Az a fontos, hogy a lehető leghitelesebben el tudjam mondani, amit ő el szeretett volna mondani.

Természetesen nem arra törekedve, hogy én Mónikaként viselkedjem, mert az butaság lenne, ha elkezdeném őt utánozni. Lehet, hogy pár mondatom, vagy pár gesztusom betalál abba, ahogy ő is gesztikulált, vagy formálta a mondatokat, vagy egy poént, ahogy elmondott volna, de ez nem volt törekvés. Szóval én egy felület vagyok, akin ő kell, hogy felragyogjon. 

Mi a legnehezebb ebben a feladatban? 

Hát ő. Ő a legnehezebb.

Ez az egész őrület a legnehezebb. Nincs benne kevésbé nehéz.

Ő maga nagyon nehéz ezzel a témával, a rákkal folytatott harccal. És mivel egy ismerős, és jó ismerős, ezért közel van hozzám. Talán hogyha egy olyan ember életét játszanám el, aki ugyanebben a betegségben szenvedett, de nem ismertem, akkor talán más lenne a megélésem.

De így, hogy ismerem, ismerem a családot, mindenkit, a gyermeket, brutális menet volt.

És az előadás mennyire visel meg? Előadás után mennyi ideig tart magadhoz térni? 

Most még sokáig. Azt hiszem, ahogy egyre többet játszom majd, és az anyag egyre jobban szervül velem, hogy akkor talán majd a kicsekkolás belőle is lerövidül.

De minden előadással kapcsolatban úgy van, hogy kell egy idő, ameddig visszatérünk a normális kerékvágásba. Különösen, hogyha drámákról van szó. Egy vígjátéknál nyilván nem akkora kunszt azonnal azzá válni, akik vagyunk, de egy ilyen drámai megmérettetésnél szerintem a léleknek vissza kell rendeződni a saját környezetébe, aki ugye én vagyok, Szorcsik Kriszta, nem pedig a szerep. 

Ezek a lélektani mélységek és magasságok, amiket a színész egy–egy előadás során megjár – drámai előadásról beszélek –, ezek nagyon sokat kivesznek az alkotóból. Sokszor elbagatelizálják ezt az emberek, azzal, hogy mi csak játszunk. 

De ez nem csak játszadozás. Ez nagyon komoly munka. Idegrendszeri, lelki, és kondícióban kell lennie a testnek is. Egy ilyen monodrámához különösen. Ezt a 90 percet végig kell csinálni. Én folyamatosan beszélek, és nincs partner, akire támaszkodhatnék, vagyis a partnerem is saját magam vagyok. És képzeld el, hogy az előadás után hasizomlázam van! Komolyan, mert annyit beszélek, annyi támasztás van, meg minden, mintha sportolnék.

Tasnádi Csaba, az előadás rendezője, mondta is, hogy ez egy kisebb maratononnal felér. Tehát, jól  kell kondicionálni magam, hogy nehogy elfogyjon az erőm félúton. 

Igen, erre nem szoktak úgy gondolni nézők, hogy ez fizikai munka is.
Egy ilyen előadás után mi nézők is úgy vagyunk, hogy először egy ideig döbbent csendben ülünk, és csak lassan eszmélünk és kezdünk el tapsolni, amivel kifejezhetjük a tetszésünket.

Érdekes tényleg ez a taps. Persze a színésznek, aki nézők előtt produkálja magát, jólesik a taps. Szüksége van rá. Szüksége van a lelkének arra, hogy visszaigazolást kapjon a nézőktől. És ez egy jóleső érzés.

De ezzel az előadással kapcsolatban furcsa a taps. Hogyan lehet ezt megtapsolni? Hogyan lehet kimenni, meghajolni? 

Amikor először jöttél ki, akkor még nagyon–nagyon benne voltál, és nagyon–nagyon nem tudtad kezelni ezt a meghajlás dolgot. 

Nem tudtam. Áprilisban egyáltalán nem. De most szombaton, a bemutató napján is nagyon nehéz volt. 

Tudom, csak nem tudom, hogy hogyan kell mégis megcsinálnom.  Még nincs meg ez “a kiállok és meghajlok”. 

Igen, ez a koreográfia része, hogy a nézők tapsolnak, a színész meghajol.

Igen, profi módon be kell jönni, meg kell hajolni, megköszönni, és ki kell menni. 

Majd amikor esetleg robotok lesznek a színészek, biztos így is fog történni. Csak az nekünk nézőknek nagyon rossz lesz, ha minden előadás pont ugyanolyan lesz.

Az tényleg rossz lesz, az biztos. Az egész biztos. 

Szerencsére még odébb van az, és én élvezem, hogy ugyanazt a darabot többször megnézem, és mindig más. Vagy a szövegen változtat egy kicsit a színész, vagy a mozgásban. Ez mindig érdekes és jó dolog.

A bemutatót követő előadásokon Csaba (a rendező) már nem volt jelen. Azt mondta, hogy innentől kezdve ez az enyém, és kezdjem el szabadon használni. És, hogy bízik abban, hogy jó ízléssel bírok, és ha változtatok, akkor úgy fogok változtatni, hogy nem sérül az egész.

Ez nagy bizalom tőle, mert amikor egy korábbi premier előtt készítettem vele interjút, azt mondta, hogy nem engedi el, minden előadásnak pont olyannak kell lennie, ahogy ő rendezte.

A műfaj nagyon fontos. Ez egy monodráma, ahol egy személy viszi végig a történéseket, és magát az előadást az nem fogja elrontani, ha teszem azt a színész úgy dönt, hogy ülve marad egy adott pillanatban és nem áll fel, holott rendezve úgy volt.

Ennek az előadásnak a feszes kerete maga a történet. Ezen a történeten végig kell magam tolni. És hogyha valamit picit máshogy csinálok a térben, az nem fogja rossz irányba befolyásolni az egészet.

Nyilván megvan benned a történet. 

Igen, ezt mondta Csaba is, hogy megvan bennem, hogy higgyem el, hogy megvan bennem. Hogy az enyém.

Köszönöm szépen a beszélgetést is, és jövök még az előadásra.
Tervezitek máshol is játszani?

Én nagyon szeretném, hogyha ezt máshol is meg tudnánk mutatni.

Májusban voltunk az Unikornissal a Thália Színházban Budapesten, de bízom benne, hogy lesz még más meghívás is, és minél több embernek megmutathatjuk.

Köszönöm szépen a beszélgetést is, és kívánok az előadásnak hosszú életet és hogy minél több helyre el tudjátok vinni.

Én is köszönöm a jókívánságokat és a beszélgetést is. 

---

Eddig a beszélgetés. Amiről beszélgettünk: Pesitz Mónika és Topolcsányi Laura monodrámája, az Unikornis, amit a Veszprémi Petőfi Színház Latinovits–Bujtor Játékszínében láttam áprilisban (az előbemutatón) és szeptemberben, a premieren. 

Úgy gondolom, az interjúból mindenki nagyjából érzi, hogy miről van szó, de összefoglalom néhány mondatban. Pesitz Mónika, fiatal színésznő, egészségesen élő családanya hirtelen mellrákkal szembesül. El akarja mesélni mindenkinek a történetét, a betegségét és a felgyógyulását, ezért naplózza az eseményeket, hogy abból majd darabot írjanak Topolcsányi Laurával. Végül, Mónika már nem mutathatja meg színpadon a küzdelmét, így közeli jó ismerőse és kollégája, Szorcsik Kriszta vállalta el ezt a feladatot.

Tényleg jó szívvel ajánlom a megtekintését, átélését! Nehéz, tragikus, de sokat ad nekünk, nézőknek. Októberben két lehetőség van a megnézésére, jegyek itt. 

És még valami: Javaslom Kriszta mondatait az előadástól függetlenül is elolvasni, értelmezni, mert vannak benne általános érvényű, nem csak erre az előadásra vonatkozó részek.

Kerékfy Pál

A képek forrása: Veszprémi Petőfi Színház

Szerzői jogok: CC BY-NC-ND licenc

További színházi interjúk, beszélgetések: Színészek mondják