Bozsányi Liliána: Léda táncban kel életre

Bozsányi Liliána tánccal kelti életre Léda (Brüll Adél) karakterét a Veszprémi Petőfi Színház színpadán. 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy májusban láttam az előadást (a főpróbát és a premiert is). Fantasztikus, lehengerlő élmény! Mindenkinek őszintén javaslom, hogy nézze meg, amíg műsoron van (remélem, hogy sokáig lesz). 

A főpróba előtt tudtam beszélgetni a művésznővel:

Belülről milyen érzés egy ilyen alkotás? Magát az alkotás folyamatot, hogy érzi, és Lédát, milyennek érzi? 

Én azt gondolom, hogy az egész alkotói folyamat nagyon komplex; hosszú idő, míg egy karaktert az ember megformál, rájön, hogy igazából mi is illik ehhez a karakterhez, mit is szeretne ebből kihozni.

Valahol egy kutatómunka is. Utánanéz, utánaolvas az ember annak, hogy milyen karaktert kell megformálnia. Renátóval nagyon sokat beszélgettünk erről, hogy mégis milyen ember Léda. Ahogy múltkor is elmondtam, egy nagyon karakán, erőteljes, valahol erőszakos, törtető, makacs személyiség. Azt gondolom, valahol bennem is rejtőzik ez az erős, domináns karakter, viszont maga ez a fényűzés és ezek az óriási viták rendkívül távol állnak tőlem, és ezeket valószínűleg nehéz lesz megformálni.

A tánc szempontjából rendkívül fizikális, nagyon sok a duett benne, nagyon sok a partnering rész. Ennek a megálmodása, annak a kitalálása, hogy mit akarunk vele elmondani, komoly feladat. Nem mindegy a karnak a mozdulata, hogy hogy jön, hogy mit szeretnénk vele kifejezni, úgyhogy komplex több szempontból is ennek a megszervezése, és létrehozása. 

Biztos sokat megtudott most Lédáról, sokkal többet, mint amit Ady verseiből lehet róla tudni, hogy így mélyebben beleásta magát. 

Azt gondolom, hogy az irodalomórán is elég sok mindent megtudtunk, de Renátó is nagyon–nagyon felkészült volt ilyen szempontból, úgyhogy általa is sok mindent megtudtunk. Meg ilyenkor az embernek a saját személyiségét, karakterét is jó belevinni valamilyen szinten, és megtalálni, hogy a saját életéből mit tud belerakni. 

Izgalmas próbafolyamat volt. Én nagyon szeretem azt is, amikor már a színpadon vagyunk, a fényekkel, a jelmezekkel; azt gondolom, hogy akkor tud úgy igazán megérkezni egy karakter, és ez szerintem érződik is a próbákon.

Színészektől különböző megközelítéseket hallottam a színészi munkáról: volt, aki azt mondta, hogy reggel már úgy ébred fel, hogy ezt a karaktert fogja játszani, és meghal a végén a színpadon; van, aki azt mondja, hogy lesminkelek, és elfelejtem az egészet. 

Én nem felejtem el, és amikor felkelek, nem ezzel a tudattal kelek fel. Én nagyon próbálom úgy élni az életemet, hogy a jelenben éljünk meg mindent. Amikor felkelek, én nagyon élvezem még azt a pillanatot, hogy ébredezek. Amikor a kávémat iszom, akkor éppen a kávéra koncentrálok, és amikor bejövök a színházba, akkor 100%-osan erre koncentrálok. Itt vagyok, és ezt a karaktert szeretném megszemélyesíteni, és ugyanígy, amikor a színpadon vagyok. 

Amit az előbb is mondtam, szerintem akkor tud valami hiteles lenni, ha az ember a saját életéből is bele tud meríteni dolgokat és tapasztalatokat. Azt gondolom, hogy ezt a szerepet, például 5 évvel ezelőtt nem biztos, hogy meg tudtam volna formálni. Valamiért ennek a szerepnek most kellett megtalálnia.

A nézők elsőre egyben látják az előadást, az alkotók pedig apró falatonként látják. Most, amikor kész van, mennyire tud az egészre, mint valami újdonságra nézni? 

Igen, falatonként rakjuk össze, viszont Renátótól kaptunk egy komplex képet az egészről, elejétől a végéig, pontosan azt a struktúrát, hogy ő mit szeretne. Ezért pontosan tudtuk, hogy milyen lesz.

Viszont, amikor már vannak jelmezek és fények, akkor az egy újdonság. És előadásról, előadásra is mindig vannak újdonságok, hogy éppen kivel tudsz összenézni, éppen egy másik gesztust tudsz a másiknak adni. Azt gondolom, hogy minden előadás tud más lenni. Én mindegyikre úgy tekintek, hogy ez egy teljesen új előadás. Ezért szép szerintem a táncművészet, hogy ott, abban a pillanatban történik meg, és ugyanúgy, ahogy a nézőnek, ugyanúgy nekünk is egy teljesen új változatos alkotás.

Ezért csodálatos, mert bennünk is új dolgokat tud felhozni, és újabb érzeteket, és ezért is egy csoda táncművészet szerintem. 

Egyetértek, valóban csoda a táncművészet! 

Én úgy vagyok vele, hogy az alkotókkal való beszélgetések után még jobban értek egy-egy előadást, még többet értek belőle. Nekem sokat jelent egy kicsit “belelátni” az alkotási folyamatba. Ezért értékelem mindig nagyra az interjú lehetőségét.

Két kép az előadás egyik jelenetéből:

Hogy el ne felejtsem, az előadás címe Ady & Léda – szeretném, hogyha szeretnének.  Az előadás írója, rendezője és koreográfusa Horváth Renátó, akitől már láttuk a Testbe zárt ima táncelőadást.

Pillantsunk bele egy pár pillanatra a főpróbába:

Meg kell nézni!

Kerékfy Pál

Szereposztás és jegyvásárlás.

A videók a szerző felvételei, a Veszprémi Petőfi Színház engedélyével. Közlésükre a CC BY-NC-ND licenc feltételei vonatkoznak.

További színházi interjúk, beszélgetések: Színészek mondják