Így indult a népek tavasza

1848 februárjában Párizsban kezdődött a „népek tavasza„, ami a bécsi és a pesti forradalomhoz is vezetett.

Az 1848. februári forradalom a harmadik forradalom volt Franciaországban az 1789-es és az 1830-as júliusi forradalom után. A forradalom 22-én kezdődött és 25-éig tartott, és véget vetett a júliusi monarchiának.

A „júliusi monarchia” 1830-tól 1848-ig tartott. Alkotmányos monarchia volt, és I. Lajos Fülöp király igyekezett a különböző politikai irányzatok között lavírozni. Nem volt könnyű a helyzete, mert a monarchistákkal szemben több politikai irányzat állt: a legitimisták, akik a Bourbon-dinasztia hívei voltak, a bonapartisták, akik a császárságot akarták visszaállítani, és a köztársaságpártiak. Sőt, a monarchisták is kétfelé szakadtak: a „kitartás pártja” szerint nem kellett több reform, a „mozgás pártja” viszont több demokráciát akart.

Csak egy érdekesség arról, hogy mennyire volt demokratikus az alkotmányos monarchia választási rendszere. A vagyoni cenzus miatt a 35,5 milliós lakosságból mindössze 248 ezernek volt választójoga. A rendszer támaszát jelentő Nemzetőrség tagjai közül sem mind rendelkezett szavazati joggal. A miniszterelnök minden olyan kezdeményezést visszautasított, ami növelte volna a választók számát.

A forradalom február 22-én a diákok tüntetésével kezdődött, amibe a hatóságok nem avatkoztak be. Másnap a Külügyminisztérium előtti tüntetésnek 16 halottja volt – a történészek véleménye megoszlik abban, hogy ki volt a felelős ezért. 24-én reggel kitört a forradalom. A király kérésére délelőtt a katonaság abbahagyta a harcot a forradalmárok ellen, majd a Nemzetőrség átállt. Éjszaka a Képviselőházban ideiglenes kormányt alakítottak, és elhatározták a köztársaság létrehozását. Ezt 25-én kihirdették a városháza elé gyűlt tömeg előtt.

Ezzel megbukott a júliusi monarchia, és nyomában létrejött a Második Francia Köztársaság. Ez a népek tavaszának meghatározó eseménye volt, kitörésének híre elősegítette a bécsi és a pesti forradalom kirobbanását is.

Az áprilisban (általános választójog alapján) tartott választás után a 900 tagú Alkotmányozó Nemzetgyűlésben 500 mérsékelt köztársaságpárti mellett 200 monarchista is volt.

A munkások követeléseit csak kis részben elégítette ki a kormány, ezért lázadoztak, ami megfélemlítette a polgárságot. A júniusban kitört lázadásokat a hadsereg vérbe fojtotta. A rendszer egyre autoriterebbé vált, és a radikális köztársaságpártiakat, főleg a szocialistákat eltávolították a politikai életből.

A november 4-én megszavazott új alkotmány előírta a köztársasági elnök általános szavazással való megválasztását. December 10-én Louis Napoléon Bonaparte lett a köztársasági elnök, aki I. Napóleon császár unokaöccse volt.

Az 1849. május 13-i választások nyomán már a monarchista rend pártja adta a Nemzetgyűlés többségét.

A hadsereg támogatásával 1851. december 2-án Bonaparte államcsínyt hajtott végre, és azután diktatórikus rendszert vezetett be. Mivel a közvélemény nagy része szemében leértékelődött köztársaság eszméje, 1852. december 2-án Bonapartét császárrá kiáltották ki, miután népszavazáson nagy többséggel fogadták el a Második Császárság felállításának javaslatát. Ő volt a francia történelem első elnöke, harmadik császára, egyben utolsó monarchája.

A népszerű császár modernizálta országa mezőgazdaságát és vasúthálózatát, korszerűsítette a bankrendszert, Nagy-Britanniával szabadkereskedelmi megállapodást ütött nyélbe. Szociális reformjai alapján a munkások szervezkedési és sztrájkjogot kaptak, valamint a nők egyetemre járhattak. Uralkodása alatt épültek ki Haussmann báró vezénylete alatt Párizs ma is ismert széles sugárútjai és parkjai. Külpolitikája hatására országa újból nagyhatalommá lett: a krími háborúban a britekkel szövetkezve legyőzte az Orosz Birodalmat, majd a risorgimento támogatásával a szárd–francia–osztrák háborúban csapást mért Ausztriára, egyúttal országa annektálta Savoyát és Nizzát. A császár kiterjesztette a francia gyarmatbirodalmat, megkétszerezve annak területét, valamint országa haditengerészetét a világ második legnagyobbikájává tette.

1866-tól Napóleonnak Poroszország növekvő hatalmával kellett szembenéznie, ugyanis Otto von Bismarck porosz miniszterelnök és vezetése a német területek egyesítésére törekedett. 1870 júliusában a császár a francia közvélemény nyomására vonakodva ugyan, de hadat üzent Poroszországnak. A francia hadsereg hamar vereséget szenvedett, Napóleon pedig Sedanban fogságba került. A porosz hadsereg ezt követően elfoglalta Párizst, a császárt és rendszerét, kikiáltva a Harmadik Köztársaságot. A császár német fogságból szabadulva száműzetésbe vonult Nagy-Britanniába, ahol 1873-ban halt meg egy műtét következtében.

Érdekes az események sorozata:

• Az alkotmányos monarchia és az uralkodó nem tud elnavigálni a sokféle politikai irányzat között. Lényegében feladja.
• A forradalom által létrehozott köztársaság sem tudja kezelni a helyzetet: a nép egy részéből elégedetlenséget, másik részéből az előbbiektől való félelmet vált ki.
• A népszavazáson a császárság létrehozása győz. A császár népszerű, modernizál, fontos szociális reformokat vezet be, naggyá teszi az országot. Külső ellenség győzi le.

Kerékfy Pál

Az ideiglenes kormány képe: Achille Devéria (1800–1857), Gallica Digital Library, btv1b53013604m/f1. Közkincs.
III. Napóleon császár képe: Augustin Aimé Joseph Le Jeune. Közkincs.

Források: cikkek a Wikipédiából.